A mátrai turizmus kezdeti lépései a 19. század végére, a túramozgalmak megjelenésével egyidőre tehető. A Gyöngyösről induló Magyarországi Kárpát Egyesület Mátrai Szakosztálya 1887-ben alakult. Tagjai sokat tettek a térség turizmusának fellendítéséért, jelzésekkel ellátott turistaútvonalakat, menedékházakat, kilátókat hoztak létre.
Az igazi fellendülés azonban csak Trianont követően indult meg Mátraháza központtal. Az 1930-as években nem csak a természetjárás és üdülés miatt tartották ideális célpontnak, hanem a téli sportok kedvelőit is igyekezett a kormányzat a Mátrába csalogatni, például az 1931-ben átadott síugrósánccal. Megépültek az első szállók, például az ikonikus Pagoda vagy a galyatetői Nagyszálló.
1949-ben a térség szállóit és üdülőit államosították, és főként a turistaházaké lett a főszerep: 1952-ben épült a parádfürdői, majd 1958-ban Mátraházán a Vörösmarty turistaház. Az 1960-as években ismét lendületet vett a belföldi turizmus, amely a helyi lakosságnak is munkát adott. Az 1970-es években aztán újabb hullámvölgy jelentkezett a hétvégi házak megjelenésével, ami háttérbe szorította a természetjárást.
A Mátra regionális fejlesztését hosszútávú projektként kezelték, így egy 20 éves rendezési terv készült el csaknem egy év alatt a VÁTI irányítása alatt Rimaszombati Jenő és Tanay Jenő közgazdászok, Farkas Vilmos építész és Herczeg Mária mérnök közreműködésével. Az alapvető célkitűzés az volt, hogy a térség télen-nyáron fogadni tudja a tervek szerint háromszorosára növelt látogatószámot. Ehhez meg kellett oldani a Mátra megfelelő vízellátottságát, amit három új víztározó kiépítésével kívántak orvosolni.
A rendezési terv készítésekor Gyöngyös, Mátrafüred, Pásztó, Visonta, Parádfürdő és Bükkszék területén volt szabadtéri strand, illetve a Kékesi Gyógyintézet és a Galyai SZOT-üdülő úszómedencéjét sorolták a strandok közé, utóbbi azonban a gyakori vízhiány miatt ritkán funkcionált csak.
Bükkszéken az 1940-es években, olaj után kutatva találtak rá gyógyhatású, meleg ásványvízre, amely mozgásszervi megbetegedésekre, gyomor- és légzőszervi megbetegedésekre is alkalmazható. A strandfürdő mellett egy gyógymedence is létesült, amit a közeli községekből is gyakran látogattak, főként az ízületi problémákkal küzdő bányászok. A Tarna völgyében fekvő Parádfürdőn már a 19. század óta működött fürdő, amelynek gyógyvize többek között a nőgyógyászati problémák kezelésére alkalmas. A parádi timsós-arzénes bányavíz gyógyító hatását már 1778-ban felfedezték, de csak 1873-ban épült meg Ybl Miklós tervei alapján a szálló és fürdő, két évvel később a neoreneszánsz kastély, végül az Erzsébet Szálló.
Az 1960. évi adatok szerint a mátrai gyógy- és üdülőrégióban összesen 4675 férőhely volt, ennek jelentős részét a gyógyulni kívánó vendégek és üdülők tették ki, ami jól mutatja a régió gyógyjellegét. Problémát jelentett a jövőbeni fejlesztések szempontjából, hogy nem volt elegendő a szállodai férőhelyek száma, hiszen a Mátrában szinte csak turistaházak voltak, a legközelebbi szálloda pedig Gyöngyösön volt. A legtöbb fizetős férőhely – és így a legnagyobb forgalom – Mátraházán (22,5%) volt, ezt követte a sorban Mátrafüred (16,6%) és Parád (15,7%).
A legmagasabb éves kihasználtsággal a gyógyintézmények (97,9%) rendelkeztek az egyes szállástípusok közül. A fizetővendégszolgálati helyek kihasználtságának alacsony aránya (10,7%) a bejelentések elmulasztásához köthető, amihez a vendéglátóknak anyagi érdeke fűződött. Települési vonatkozásban a Kékestető kihasználtsága magasodott ki, ezt követte Mátraháza, Parád és Parádsasvár. Alacsony mutatókkal rendelkezett azonban Ágasvár, ami az ottani turistaház rossz megközelíthetőségének volt köszönhető, valamint Bükkszék és Mátraszentimre, amit a VÁTI szakemberei „az általános kultúrnivóval” magyaráztak.
Az 1929. évi XVI. tc. Kékestetőt gyógyhelyként, Mátrafüredet, Mátraszentimrét, Mátraszentistvánt, Mátraszentlászlót, Bagolyirtást és Fallóskút-Somtetőt üdülőhelyként határozta meg. Néhány további, a későbbiek során kialakult üdülési központ azonban hivatalos besorolásra várt, így a rendezési terv Mátrafüred, Mátraháza, Parádfürdő, Galyatető és Mátraszentimre esetében erre is megoldást kínált. Fontos szempont volt az üdülőközpontok és üdülési alközpontok kijelölésében, hogy a turizmus ne befolyásolja a gazdasági folyamatokat, például az erdő- és vadgazdálkodást vagy a bányászatot. Ennek értelmében a legtöbb létesítményt a Mátra Kékestől nyugatra fekvő területeire tervezték.
A besorolási szempontból kérdéses települések közül Mátrafüred és Mátraháza Gyöngyös város külterületének számít a mai napig. Mindkét település sűrűn látogatott volt, nagy átmenő forgalommal, így nem javasolták üdülőhelyi szerepük további erősítését, sőt, Mátraháza esetében a meglévő három úttörőtábor megszűntetését kezdeményezték, hiszen az emberek általában a csend és a tiszta levegő miatt érkeztek a Mátrába. Parádfürdő üdülési alközpont jellege helyett mátrai gyógyhelyi központtá alakítását irányozták elő, megtalálva az egyensúlyt az üdülés és a szanatóriumi kezelés között. Erre a célra egy új gyógykórház és egy gyermek gyógyüdülő építését, valamint a közintézmények bővítését tervezték. Galyatető esetében az üdülési alközpont jelleg megtartását szorgalmazták, azonban az üdülés további fejlesztése helyett a turisztika és a téli sportlehetőségek fejlesztését jegyezték fel. Végül Mátraszentimre – amely az ország egyik legmagasabban fekvő települése (810 m) – javarészt vállalati üdülőknek adott otthont. A településen a 15-20 hektár felparcellázását és 250-300 hétvégi ház, illetve családi ház felépítését javasolták gyógyüdülés céljára. Az üdülési feltételek megteremtéséhez a környező kopár területek erdősítését, az átmenő forgalom lebonyolítására a közlekedés fejlesztését tűzték ki célul.
Három új üdülési alközpontot is kijelöltek, valamint a mátrai üdülés és üdülők szervezeti, szerkezeti és területi összefogására is alkalmas központ létrehozását is indítványozták. Az egyik új alközpont a Gyöngyössolymos határában lévő Csukáspatakvölgyi kisvasút végállomásának környéke volt, amely könnyű, de ideális túralehetőségeket rejt magában. A másik új alközpontnak Parádsasvárat szánták, amely kedvező adottságokkal rendelkezett és a távolsági forgalomnak köszönhetően jól megközelíthető. Végül az üdülőhálózat összefogására alkalmas központot a Mátra szívében, a Csórrét környékén jelölték ki. Egyrészt 1600 üdülési férőhely létesítését, másrészt egy adminisztratív, kereskedelmi és kulturális központ kiépítését javasolták, ez azonban nem valósult meg.
A helyi gyógyturizmus fejlesztése érdekében a 300 férőhelyes Kékesi szanatórium áthelyezését javasolták kb. 500 méterre az eredeti helyétől, hogy a felívelő idegenforgalom ne zavarja a pihenni és gyógyulni érkezőket. Mátraháza és Parádfürdő esetében nem vélték szükségesnek a további fejlesztéseket, átalakításokat, Bükkszéket azonban akkori állapotában alkalmatlannak tartották az egészségügyi funkció betöltésére.
A kirándulóknak a nyári szezonban új kempingezési és táborozási lehetőségeket kívántak biztosítani, így a Sástói kemping, a Köszörűsvölgyi tábor és a Csörgővölgyi tábor létrehozását javasolták. Az úttörők között a Mátra a negyedik leglátogatottabb helyszín volt (7,4%), de a jövőben 40%-kal kívánták növelni a létszámukat, ehhez pedig új állandó és túra táborok kialakítását kezdeményezték. A KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) részére 1961-ben kísérleti jelleggel három táborhelyet létesítettek, a jövőben pedig jóval több helyszín, rotációban hivatott biztosítani a területet, hogy a természet regenerálódni tudjon.
Végül érdemes azt is szemügyre venni, hogy milyen mátrai turisztikai értékeket soroltak fel a VÁTI szakértői. Az egyik legfontosabb aspektusa a térségnek természetesen a természetjárás volt, 1961-ben összesen 22 kijelölt turistaút közül lehetett választani, de 12 új útvonal kialakítását javasolták. A gyógy- és üdülőhelyek fejlesztése új kilátóhelyeket is igényelt, így az akkori három mellé további hat helyszínt soroltak fel, figyelembe véve, hogy ne csak a kilátás legyen szép, hanem a megközelíthetőség is legyen kedvező. Ehhez kapcsolódóan az összes fellelhető várromot, vármaradványt és feltételezett várhelyet is összegyűjtötték, hogy a legendákkal övezett pogánytanyák történeteivel csábíthassák a Mátrába a kirándulókat. Fontos szempont volt továbbá a sísport fejlesztése, amelynek központja Galya volt. Összesen tizennégy kisebb-nagyobb lesikló, ugrósánc és futópálya szerepelt az összeírásban, amelyeknek többsége még a két világháború között, illetve az 1950-es években létesült.
A hosszútávú tervezet – amely a második és harmadik ötéves tervvel számolt – csak 1962-ben került a nyilvánosság elé, de nem volt hosszú életű: 1969-ben a Mátra-Bükk-vidéki Üdülési Igazgatóság új üdülőfejlesztési tervet fogadott el.
Felhasznált források:
Elkészült a Mátra távlati üdülőfejlesztési terve. Magyar Nemzet 1962.02.15.
DKT/BTI73/-2795/1 A Mátrai gyógy- és üdülő régió rendezési terve I.