Lyukóbánya egy a diósgyőri Acélművek szénellátását biztosító körülfekvő telepek és települések szénmezői közül. Mára a feledés homályába veszett omladozó viskóival, kiégett kertjeivel, kóbor kutyáival, azonban néhány nemzedékkel korábban még megingathatalan, sztoikus bástyaként állt a környék szénbányászatának középpontjában, büszke bányászcsaládokkal, akik a település egyre feljebb és feljebb ívelő történetét alakították. 

Dragonits Tamás 1924. november 13-án született Budapesten. 1941-ben jelesre érettségizett a budapesti Szent Benedek Gimnáziumban, majd a következő évtől megkezdte építészmérnöki tanulmányait a József Nádor Gazdaságtudományi és Műszaki Egyetemen.[1] Sok más korábbi műegyetemi hallgatóhoz hasonlóan őt is katonai behívóval nyugatra vezényelték a nyilasok, hogy a német újjáépítésben segédkezzen. A vonat azonban Németország helyett Dánia felé vette az irányt, ahonnan nemsokára Svédországba utazott tovább.

Dunaújváros 1950-től kezdődő építésétől kezdve a kereskedelmi és a vendéglátóipari ellátottság a ’60-as évekig szinte végig problémát jelentett. Az építkezés kezdetén ezek az egységek ideiglenesnek szánt barakkokban kezdték meg a működésüket és az építkezés „vadnyugati” állapotai között váltak nem éppen ideális közbiztonságuk miatt hírhedtté, úgy, mint a Kékegér vagy a Késdobáló. A Következőkben két olyan vendéglátóipari helyet mutatunk be, amelyek az adott korban más minőséget képviseltek az elődeikhez képest.

Az Élelmezési Minisztérium az 1950-es években elhatározta, hogy a lakosság jobb ellátása érdekében új kenyérgyárakra van szükség.[1] A kenyérgyár működése roppant egyszerű: a nyersanyag bekerül az üzembe, ahol lehetőség szerint a legtöbb folyamatot igyekeztek automatizálni. Az elkészült, friss pékárut aztán innen viszik a boltokba. Nem kellett minőségi romlástól tartani, hiszen elméletileg az üzemben mindig ugyanolyan kenyeret tudtak sütni.