„Vajon ki gondol rá, hogy amit leír, azt itt, Dörgicse alatt, a nádas peremén, egy halvány hajólámpás fényében olvassa valaki? Mégsem ez a legutolsó mesterség a világon – mondom magamnak, s efölött érzett örömömben nem bírok veszteg maradni. Kimászom a fedélzetre. Az éjszaka hűvös, a nádas halkan és mégis hatalmasan susog a hátam mögött; orromat megcsapja a halászlé illata. Két ember, egy borszesztűzhely mellett kuksolva, Magyarország legnagyobb zománcfazekában éjfél óta főzi a halászlevet.” (Örkény István: Csillag című egyperces novellája)
„[…] kecses leány alakja vizet csorgató tálat tart a fején.” – A Vízjáték című szobor a Budai Várban
Az 1950-es években a képzőművészetet is államosították, így jött létre elsőként a Képzőművészeti Alap, amely az Irodalmi és Zenei Alappal egyesülve 1968-ban a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja néven működött tovább. Alapvetően az alkotóművészek jogvédelmét, anyagi juttatásait, a műtermek és alkotóházak fenntartását biztosította, de vállalatokat is működtetett. Ezek közé tartozott a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat is, amely bronzöntőket, cizellőröket, kőszobrászokat foglalkoztatott, s nem csak új alkotásokat készítettek, hanem korábbiakat is restauráltak.
„Egyik óráról a másikra öntötte el a Szamos Szatmár megye negyvenöt falvát. A nagyobbrészt vályogból épült házak összeroskadtak a víz nyomása alatt. Elszomorító látvány. A katonaság a lakossággal összefogva az első perctől kezdve nagy erőfeszítéssel mentett és vett részt a védekezésben. Közben a Maros is hatalmasan megduzzadt. A hatóságok kiürítették Makó városát és később a környező falvakat is. A kitelepítés a polgári védelem segítségével szervezetten és gyorsan folyt. Hódmezővásárhely tizenhatezer asszonyt, gyereket és öreget fogadott be.
A magyar történelem egyik legtragikusabb vereségeként számontartott mohácsi csatában a magyar haderő kétharmada odaveszett, köztük az uralkodóval és az ország legfontosabb főméltóságaival. Építésügyi Filmarchívumunkban az 1976-ban átadott emlékhely építésébe kaphatunk betekintést.
A cím, amely a 22. kerület szlogenje is, jól érzékelteti a főváros egyes területei közötti különbségeket, amelyek különösen azon településeken jelennek meg markánsan, amelyek csak 1950-ben, vagyis a Nagy-Budapest projekt megvalósulása során kerültek beolvasztásra. Budafok is e kistelepülések sorába tartozott, így az egyes történelmi korszakok lenyomatai szerves egésszé fejlődtek az évszázadok során, a műemléki és műemléki jellegű épületek sajátos képet mutatnak a szocializmus hagyatékának árnyékában.
Weiner Tibor alakja kevésbé van benne a köztudatban, de a Dunaújváros történetével foglalkozók számára jól ismert a város tervezőjének neve. A Műegyetem után a Bauhausban is tanulmányokat folytató építészről, Chile építészoktatásának újjászervezőjéről születésének 116. évfordulóján Végh Árpád, a Lechner Tudásközpont dokumentációs szakértője, építészettörténésze cikkével emlékezünk meg.
Jóllehet a beszédes Kárpátia név szinte mindenkinek ismerősen cseng, ennek ellenére kevesen tudják, hogy a Ferenciek tere 7-8. szám alatt működő étterem-söröző története nemcsak a szomszédos ferences rendi templommal, hanem a metróépítéssel is összefonódott. A sűrűn látogatott épület kerek egy évszázaddal elkészülte után felújításra, korszerűsítésre szorult. Az új köntösbe öltözött vendéglő jellegzetes enteriőrjeiről előkerült fotók szolgáltattak témát az évfordulóját ünneplő kultikus hely életének rövid bemutatásához.
„Én pedig […] nagyot szippantottam Tihany szabad ege alatt, s kövekből, márványokból megraktam a kert végében kis bástyámat.”
A Dokumentációs Központ fotóarchívumából nemrég előkerült egy fekete-fehér fénykép, amely Borsos Miklóst tihanyi kertjében, készülő szobrával örökíti meg. A tihanyi műteremház sajnos nem látogatható, így csak fényképek és a ránk maradt emlékezések alapján képzelhetjük magunk elé azt a nagy gonddal tervezett, mediterrán hangulatú kertet, amelyben szobrok álltak különleges délszaki növények között és mindehhez háttérként a pannon táj szolgált.
A nyár végén a II. világháború utáni modern építészet emlékeit bemutató tihanyi körsétánknak is a befejezéséhez értünk. Az apátság sok kincset rejtő vonzáskörzetét magunk mögött hagyva lecsorgunk a busszal a révig. A hetvenes évek elején olyan buszfordulót terveztek ide, mely formavilágával illeszkedett volna a helyi építészeti megoldásokhoz, köztük ahhoz a komp- és hajóutasokat fogadó jellegzetes állomásépülethez, melyet ezúttal ugyancsak körbejárunk.
Búcsút intve a Balaton-parti hangulatnak Tihanyban, a magára valamit is adó turista a tó fölé magasodó Bencés Apátság bejárásáért bizony még a dombtetőre is felkapaszkodik. A középkori eredetű templom lábánál egy olyan különleges cukrászda működik, melyet a tópart regionális fejlesztésének keretében, az 1950-es évek végén alakítottak ki.