Dunaújváros 1950-től kezdődő építésétől kezdve a kereskedelmi és a vendéglátóipari ellátottság a ’60-as évekig szinte végig problémát jelentett. Az építkezés kezdetén ezek az egységek ideiglenesnek szánt barakkokban kezdték meg a működésüket és az építkezés „vadnyugati” állapotai között váltak nem éppen ideális közbiztonságuk miatt hírhedtté, úgy, mint a Kékegér vagy a Késdobáló. A Következőkben két olyan vendéglátóipari helyet mutatunk be, amelyek az adott korban más minőséget képviseltek az elődeikhez képest.
Az Élelmezési Minisztérium az 1950-es években elhatározta, hogy a lakosság jobb ellátása érdekében új kenyérgyárakra van szükség.[1] A kenyérgyár működése roppant egyszerű: a nyersanyag bekerül az üzembe, ahol lehetőség szerint a legtöbb folyamatot igyekeztek automatizálni. Az elkészült, friss pékárut aztán innen viszik a boltokba. Nem kellett minőségi romlástól tartani, hiszen elméletileg az üzemben mindig ugyanolyan kenyeret tudtak sütni.
Idén első alkalommal veszünk részt a Múzeumok Őszi Fesztiválján, mely idén "Minőségét megőrzi!" (gasztronómia és közgyűjtemények) mottóval hirdette meg a programsorozatot. A Dokumentációs Központ gyűjteménye bőségesen tartalmaz a mezőgazdasághoz, élelmiszeriparhoz, kereskedelemhez és vendéglátóiparhoz kapcsolódó terveket, kiadványokat, fotókat és filmeket, így megszólítva éreztük magunkat a téma kapcsán. Az eseményre 2024. október 18-án kerül sor nálunk és látogatóink két program közül választhatnak.
1950-ben, az első ötéves terv indulásakor a magyar kormányzat nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a gazdaság szovjetizálását. Az erőltetett iparosítás és a hadseregfejlesztés érdekében a mezőgazdaság alárendelt szerepkörbe került: a parasztságra hárult a feladat, hogy a magyar lakosságot ellássák élelmiszerrel, beruházásokra azonban csak csekély összegeket biztosítottak. Megindult továbbá a parasztság termelőszövetkezetekbe való erőszakos „terelése”, amelytől szovjet típusú kolhozok, mezőgazdasági nagyüzemek létrejöttét várták.
A tavalyi kihagyást követően idén ismét részt vettünk a Kulturális Örökség Napjain (röviden: KÖN), amelynek fő tematikája idén az "Utak - kapcsolatok - hálózatok" hármas volt. A felhívás alapján hamar egyértelművé vált számunkra, hogy az UVATERV gyűjteményét szeretnénk majd részletesebben bemutatni az eseményen, így az előkészítési fázisban a válogatásé volt a főszerep.
A millenniumi földalatti vasút megépülését követően számos terv készült a metróhálózat további fejlesztésére, A Főváros több munkabizottságot is alakított a tervezés előmozdítására, melynek eredményeit 1942-ben összegezték.
Az idei Kulturális Örökség Napjai témája „utak-kapcsolatok-hálózatok”. A Dokumentációs Központ tervtárában ehhez kapcsolódóan nagyon sok terv található, főként az UVATERV gyűjteményben: A vállalat teljes neve Út- és Vasút Tervező Vállalat, és ez talán már sejteti, hogy a legfontosabb II. világháború után épült közlekedési épületeink és műtárgyaink - hidak, vasutak, utak, pályaudvarok, metrók - tervezője az UVATERV volt. A vállalat története még Állami Mélyépítéstudományi Tervező Intézet néven kezdődött 1948-ban.
Az Építésügyi Dokumentációs és Információs Központ 2016 óta vesz részt a Kulturális Örökség Napjain, melynek idén a közlekedés a fő tematikája. Szeptember 21-én, szombaton kétféle programmal várjuk az érdeklődőket.
A nap folyamán két alkalommal is lehetőség lesz betekintést nyerni a több, mint 4000 m2-en elterülő raktárunk és az állami tervezővállalatok világának rejtelmeibe.
Időpontok: 11:00 és 14:00 óra. A bejárás kb. egy órát vesz igénybe.
Szolnok mindig is a magyar vasút fontos központi helyszíne volt. 1847. szeptember 1-jén nyitotta meg Kossuth Lajos és Széchenyi István a Tisza partján lévő kis szolnoki vasútállomást, a régi „indóházat”. 1857-ben megközelítőleg a mai helyén épült a második épület, majd ezt is átépítették a kor neves állomásépítésze, Pfaff Ferenc tervei szerint. Ez az épület azonban az 1944-es bombázások során súlyosan megsérült, így újjáépítése már rögtön a háború után felemerült.
A Maros folyót átívelő híd a 43. számú út Makó és Kiszombor közötti szakaszát köti össze. Jelentősége abban rejlik, hogy a Románia felé vezető nagylaki határátkelőhöz vezet. A híd első verziója még 1926-ban épült, de a második világháború során elpusztult, amikor a szovjet csapatok bevonulásakor 1944-ben a visszavonuló magyar csapatok felrobbantották. A háborút követően sokáig csak egy provizórikus fahíd helyettesítette, majd 1948-ban történt meg az újjáépítése.