„Egyik óráról a másikra öntötte el a Szamos Szatmár megye negyvenöt falvát. A nagyobbrészt vályogból épült házak összeroskadtak a víz nyomása alatt. Elszomorító látvány. A katonaság a lakossággal összefogva az első perctől kezdve nagy erőfeszítéssel mentett és vett részt a védekezésben. Közben a Maros is hatalmasan megduzzadt. A hatóságok kiürítették Makó városát és később a környező falvakat is. A kitelepítés a polgári védelem segítségével szervezetten és gyorsan folyt. Hódmezővásárhely tizenhatezer asszonyt, gyereket és öreget fogadott be. Lakásokban, tornatermekben, folyosókon kaptak ideiglenes szállást a károsultak. A vásárhelyi gyárak, termelőszövetkezetek, üzemek konyhái szakadatlanul főztek, hogy az áttelepültek ellátásában egy pillanatra se legyen fennakadás. A Maros gátját harmincezer katona és civil védi egyesült erővel éjjel-nappal…” – mindeközben a pergő képkockákon tokáig vízben topogó sertéscsaládot, az elárasztott konyhában a kredenc tetejére menekült macskát, teherautóra „segített” szarvasmarhát látni. Ember már nem tartózkodott – tartózkodhatott – az elöntött településeken, mikor a Filmhíradó stábja a helyszínre érkezett, hogy a Tisza-völgyi árvízről tudósítson.
1969 száraz őszét csapadékos tél követte: a december és január folyamán felgyűlt, fagyott vízmennyiséget a két egymást követő meleghullám megolvasztotta, ami áradást idézett elő. Ezt tetézte az 1970 februárjában korán beköszöntő, különösen enyhe és esős tavasz, amelynek kettős árhulláma feltöltötte az amúgy sem alacsony vízállású folyómedreket. Mintegy váratlan fordulatként az időjárás lehűlt, azonban a csapadék nem akart szűnni: az ország sík területein 5-20, a hegyes-völgyes vidékein 50-95 centiméternyi hó gyűlt fel. Amikor márciusban megkezdődött a hótakaró olvadása, az árhullámok olyan gyorsan követték egymást, hogy a patak- és folyómedrek nem tudtak kiürülni, így áprilisra szinte állandósult a szokatlanul magas vízszint. A május az áprilisi enyhülés után váratlan esőzéseket hozott magával, amelyek a Pécsi Tervező Vállalat által is megörökített árvízhez vezettek.
„A védekezés szervezettségének, az erők gyors összpontosításának, összehangolt együttműködésének, a védekezésben részt vevő tízezrek áldozatkész helytállásának, és nem utolsósorban a mind fejlettebb árvízvédelmi technikának és módszereknek tulajdonítható, hogy ezt a roppant víztömeget sikerült a gátak között tartani.” – Árvízvédelmi esettanulmány a Kádár-korszakból
1970. május 13-án a vízügyi hatóságok árvízvédelmi készültséget rendeltek el a Tisza magyarországi szakaszán Tiszabecs és Vásárosnamény között, illetve annak bal oldali, részben Magyarországon, részben Romániában folyó mellékfolyóin, a Szamoson és a Túron. A román területeken a hatóságok a lakosság kényszerlakhely-változtatásának elrendelését, azaz kitelepítését tervezte a szükséges szállítójármű-park és ellátóhálózat számba vételével, mert ott a kolozsvári hidrometeorológiai központ 9 méteres vízállást jelzett előre. Már másnap, május 14-én kiderült, hogy a román hatóságok nem tévedtek és nem is túloztak: a folyókon 30 km/h sebességgel lezúduló víztömegek több helyen átszakították az állandó és ideiglenes gátakat, elöntve a folyóparti települések mélyebben, az egykori folyómeder területén fekvő településrészeit. Ugyanekkor a Felső-Tisza vidékén is veszélyessé vált a helyzet: az időközben a helyszínre érkező Északmagyarországi és Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság védelmi osztagai több határközeli településnél, például Garbolcnál, Kishódosnál és Nagyhódosnál átbukás közeli vízmagassággal és helyenként 10-20 méter szélességeben átszakadó töltésekkel találták szemben magukat. A Dégen Imre mint vízügyi államtitkár által irányított árvízvédelmi munkálatok megsegítésére a Közép-dunavölgyi, a Közép-dunántúli, az Alsó-dunavölgyi és a Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság 100-100 szakembert küldött, de az Árvízvédelmi és Belvízvédelmi Központi Szervezet (ABKSZ) munkatársai is megjelentek a területen – a Tiszántúlon szolgálatot teljesítő 500 karhatalmista és 400 honvéd mellett, akikhez később 600 gyöngyösi katonát vezényeltek a helyszínre. Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes repülőszemléje több helyütt újabb gátszakadásokról tudósított: víz alá kerültek út- és vasútvonalak, elszigetelődtek kistelepülések.
A folyók magyar folyásának védelmében összesen 313 földmunkagépet és 2350 tehergépkocsit, illetve 90 katonai kétéltű- és légijárművet vetettek be (a vezérkari főnök kérésére szovjet helikopteralakulatokkal kiegészülve), a mintegy 20.000 ember 14.500 tonna terméskövet, 1.100.000 homokzsákot és 205.000 négyzetméternyi műanyag fóliát használt fel a munkálatok során. A civil lakosság mentéséhez ezen felül 1400 szállítóeszközt alkalmaztak. Az árvízkészültség és az ahhoz kapcsolódó védelmi és mentési munkálatok súlypontja a Tisza felső szakaszára helyeződött, de gócpontként tartották számon a Szamos és a Maros menti védvonalakat is – a munkavégzést mindenhol megnehezítette a szűnni nem akaró eső és a tomboló szél.
„… azt a biztos hitet, hogy az árvíz sújtotta vidékek népe az újrakezdésben sem marad magára! Segít a kormány […]!” – újratervezés, újraépítés
A víz elvonulta után a kormány május 21-én adott ki határozatot az árvízkárok megállapítására, hogy azok alapján megkezdődhessen a támogatások és segélyek mennyiségének és minőségének kalkulációja az állami költségvetés terhére. Az építésügyi és városfejlesztési miniszter külön utasítást kapott arra vonatkozólag, hogy intézménye készítsen akciótervet a túlórázás és a vasárnapozás megszervezésével növelhető építőanyag-termelés növelésére. A lakosság segélyezésének megszervezését a Vöröskeresztre bízták, ugyanakkor az egészségügyi szervek megkezdték a víztől szabaddá vált területek fertőtlenítését és a lakosság védőoltását, akik számára nem állt rendelkezésre emberi fogyasztásra alkalmas ívóvíz.
Május végén – június elején, a kint rekedt belvizek visszavezetése után a lakosság a legtöbb kitelepített településre visszaköltözhetett, miközben zajlottak a töltésszakadások és az ártérbe kiszabadult víz visszavezetéséhez szükséges mesterséges töltésátvágások utáni helyreállítási munkálatok. Az ember ellen dolgozott a természet: a folyamatos, hol hevesebb, hol enyhébb esőzések miatt a Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtő területén újra emelkedni kezdett a vízszint, így a nyár elejére apadni vagy lassabb ütemben áradni látszott patakok és folyók melletti helyreállítások lassultak, néhol teljesen leálltak – hiszen mind a közlekedési- és kommunikációs, mind az építési-építkezési adottságok jelentősen romlottak –, s a hatóságok újra másod- és harmadfokú készültséget rendeltek el. Június 11-én a Tisza mellékfolyóival együtt újra áradt, különösen veszélyeztett helyzetben volt a Kraszna, a Szamos, a Berettyó és a Felső-Körösök vidéke, itt a védelemhez szükséges alapanyagból és felszerelésből jelentős készleteket vontak össze, felkészülvén egy esetleges újabb árhullámra, ezzel párhuzamosan pedig az alig másfél-két hete „hazaengedett” lakosságot – mintegy 37 ezer főt – újabb kitelepülésre szólítottak fel. A korábban megvalósított árvízvédelmi intézkedések végül feltartották a lezúduló víztömegeket, s június végére a megváltozott időjárási körülményeknek köszönhetően a patakok és a folyók is apadni kezdtek, mígnem a hónap utolsó napján, június 30-án visszavonásra került az árvízvédelmi készültség, sőt, a helyreállítási munkálatok is befejeződtek.
„Látható, hogy a gáttest anyaga számos helyen meglehetősen inhomogén, zavart felépítésű…” – a gátrendszer (felül)vizsgálata
Az árvízhelyzet elmúltával a Közép-tiszai Vízügyi Igazgatóság azzal bízta meg a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalatot, hogy a megrongálódott árvédelmi töltéseket talajvizsgálatnak vesse alá. Az 1970 utolsó heteiben, napjaiban befejeződött munka eredményeképpen megfogalmazott szakvélemény szerint, noha a védelmi munkálatokban részt vevő szakemberek, hatósági személyek és civilek a krízishelyzetben rendelkezésükre álló legegyszerűbbnek, ebből kifolyólag leggyorsabbnak és leghatékonyabbnak vélt technikákat, taktikákat vetették be – például a szádfalazást vagy a fóliaburkolást –, a gátak aggasztó állapotba kerültek. A legkritikusabb helyzetbe a nagymértékű átszivárgás, átázás miatt a Csongrád-környéki gátak kerültek – a töltés állékonyságát veszélyeztető vizek ellen ideiglenesen kőterheléssel kombinált homokzsákos megtámasztást alkalmaztak. Nem sikerült megfékezni az erős szivárgást Tiszakürt és Tiszakécske, illetve Rákóczifalva környékén sem, noha a helyreállítási munkálatok során a mentett oldalon Pátria lemezsor leverésével és fóliaterítéssel igyekeztek útját állni a szivárgó- és fakadóvizeknek.
A délkelet-magyarországi vízrajzi viszonyokat a 19. század első felééig a kevéssé szabályozott Tisza és annak mellékfolyói, a sík területen kanyargó, így lassan hömpölygő, szélsőséges vízszint-ingadozásoktól nem terhelt vizek határozták meg. Az 1800-as évek közepén megindult vízügyi szabályozások azonban a természet törvényeire fittyet hányva vágták át a meglévő folyókanyarulatokat, a vízhozam lezúdulását megkönnyítve, meggyorsítva. S noha a 19. század második felében megközelítőleg 4000 km-nyi, úgynevezett tehermentesítő csatorna épült ki a megnövekedett, felgyorsult vízhozam elvezetésére, amelyeket az újonnan létrejött árvízvédelmi intézmények koordináltak, a hatóságok sem akkor, sem a későbbiekben nem fordítottak elég nagy figyelmet a tényleges megelőzésre. A Tisza-völgyi árvíz rámutatott a hazai árvízvédelem hibáira és hiányosságaira. Habár a szintén híres-hírhedt 1965-ös dunai árvíz előrevetítette az árvízvédelmi infrastruktúra fejlesztésének szükségességét, az alig öt évvel később bekövetkezett tiszai katasztrófa bebizonyította, hogy a Kádár-korszak gát- és töltésrendszere nem volt felkészülve a Tisza és valamennyi mellékfolyója egyidejű áradására. A Szamos völgyében pusztító árhullám utáni helyreállítási munkálatok befejezése után, a tanulságot levonva mind a folyó, folyók román, mind magyar oldalán megkezdődött egy korszerű – korszerűbb – védműrendszer kialakítása, azonban míg Romániában gyorsabban, Magyarországon lassabban sikerült befejezni, hiszen itthon csak a 2000-es évek elején fejeződött be a folyók utolsó érintett szakaszán. A lezúduló víztömegek által teljesen elmosott, addig jellegzetes tájépítészeti jellemzőkkel bíró települések nagymértékben modernizál(ód)va épültek újjá, mind az épületállományt, mind az infrastruktúra-hálózatot tekintve. Az állam, a kínálkozó lehetőséget megragadva, a környék nagyvárosaiban lakótelepes városrészeket hozott létre, hogy a faluból városba költözést, így a könnyű- és nehézipari munkaerőkoncentrációt ösztönözze.
Felhasznált irodalom:
Uray Bálint György: A Szamoson 1970. májusában levonult árvíz által okozott katasztrófa története és következményei. Fehérgyarmat, Eötvös József Főiskola, 2007.
Farkas Csaba: Emlékezés az 1970-es szegedi árvízre. Szeged Várostörténeti és Kulturális Folyóirat, Szeged, 2021.
Szerk.: Berta Tibor-Biernacki Karol. Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről. IN: Tanulmányok Csongrád megye történetéből XXXVIII. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 2010.
Felhasznált források:
Népszabadság, 28. évfolyam, 119. szám (1970. május 23.), 1.: Erősebb az árnál (Horváth József).
Népszava, 98. évfolyam, 149. szám (1970. június 27.), 1.: Az országgyűlés jóváhagyta a költségvetés zárszámadását (szerző nélkül).
Magyar Filmhíradó: Árvíz a Szamos és a Maros mentén (1970. május), MFH_1970_22-02 (https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=20304). Utolsó megtekintés: 2023. 07. 04.
Felhasznált források – gyűjteményeinkből:
DKT/ÉGA/FTV/-70_1700_2.
DOK_PÉCSITERV_107.
DOK_PÉCSITERV_108.
DOK_PÉCSITERV_109.
DOK_PÉCSITERV_110.
DOK_PÉCSITERV_111.
DOK_PÉCSITERV_112.