Az Élelmezési Minisztérium az 1950-es években elhatározta, hogy a lakosság jobb ellátása érdekében új kenyérgyárakra van szükség.[1] A kenyérgyár működése roppant egyszerű: a nyersanyag bekerül az üzembe, ahol lehetőség szerint a legtöbb folyamatot igyekeztek automatizálni. Az elkészült, friss pékárut aztán innen viszik a boltokba. Nem kellett minőségi romlástól tartani, hiszen elméletileg az üzemben mindig ugyanolyan kenyeret tudtak sütni.
Az 1950-es években már működő kenyérgyárakra rengeteg volt ugyanis a panasz, Budapesten például a Százados úton volt ilyen üzem. Hiába volt jó minőségű a liszt, a pékek inkább a mennyiségre és nem a minőségre helyezték a hangsúlyt. Emiatt gyakran készült savanyú, szalonnás, félig nyers vagy pont ellenkezőleg, égett kenyér. A háziasszonyok emiatt inkább a magánpékeket keresték fel, ami az akkor formálódó államosított szektorra nem vetett túl jó fényt.
A „kenyér mizéria” 1951. augusztusában kivizsgálásra került a gyártástól az eladásig, az eredmény azonban lesújtó volt. A kenyér keverési aránya ekkor 60% búza és 30% rozsból állt, ez a mai rozsos kenyerekhez állhatott legközelebb. A liszt kimérésénél a zsákok súlyát nem vonták ki, ráadásul egy-három kiló biztosan hiányzott mindegyikből, így eleve 68 kg lisztből kellett 100 kg kenyeret előállítani. Ehhez hozzájárult a munkaverseny is, így minden pék igyekezett spórolni az alapanyaggal és a gyorsaság jegyében nem is sütötték át rendesen a kenyeret. Általában már romlott élesztőt használtak, az import sóban pedig palaszemcsék voltak, így jött létre az ízben és állagban is ehetetlen pékáru. A szállítást végző Sütért elegendő számú jármű hiányában minden szállítóládát teletömött, ami a friss kenyerek összenyomódását, szalonnásodását okozta. A Közért árudáiban is összepréselték a pulton az immáron teljesen eldeformálódott kenyereket, a fogyasztók részéről pedig jogosan érkeztek a panaszok:
„[…] magam is találtam a kenyérben különféle szemetet, zsák-, meg zsinegdarabokat, kavicsot és egyéb dolgokat […] Piszkos színű tésztadarabok is vannak a kenyérben, ami azt jelenti, hogy egy tésztadarab leesett a földre, de azután belecsapták a tésztába.”.[2]
Erre a problémahalmazra kínáltak volna megoldást az újépítésű, fejlett technológiát alkalmazó kenyérgyárak, amik minimalizálják az emberi munkaerőt. A feladattal 1955-ben a GYŐRITERV-et bízták meg, így indult el az a folyamat, amely végül a rendszerváltásig több, mint 150 üzem építését jelentette.[3]
Az egyik első ilyen tervezés az akkor épülő Sztálinvárosba került, s ezzel párhuzamosan folyt a munka Komlón, Veszprémben, Oroszlányban és Ózdon, de már ekkor biztosra lehetett venni, hogy Ajka, Siófok és Tatabánya is megkapja a saját kenyérgyárát.[4] Ahogy a felsorolásból kitűnik, a kiemelt ipari településeket részesítették előnyben, hiszen az ott élő munkásság élelmezése presztízskérdés volt a kormányzat számára.
„A város nyugati részében dolgozni kezdett a kenyérgyár. Puha, friss kenyeret ehetnek azóta minden nap a nagy építkezés dolgozói.” [Szabad Nép, 10. évf. 10. sz.]
A kenyérgyárat lehetett tipizálni, hiszen technológiai szempontból ugyanazt kellet nyújtani Kelet- és Nyugat-Magyarországon is. A GYŐRITERV-nél Lakatos Kálmán főmérnök felügyelete alatt folyt a munka, aki 1953-54-ben Győr új városrendezési tervét is elkészítette.[5] Az új egységekben csak a kenyér bevetését és kiszedését kellett emberi erővel végezni, minden más folyamat gépesített volt. A liszt a teherautókon bekerült a raktárba, ahonnan a 40 fokos előkészítőbe került. Innen elevátor vitte fel, ahol a malomberendezés elosztotta. A liszt hárommázsás „csészékben” gördült a dagasztógépbe. Innen külön kelesztő helyiségekbe került a pékáru, majd bekerült a legalább kilenc kemence valamelyikébe. Az üzemekben a munkások részére öltöző, mosdó, étkező és kultúrterem is kialakításra került.[6]
Az 1960-as évektől a kenyérgyárak már a várostervezési kritériumok közé kerültek, a GYŐRITERV pedig a korábbi tapasztalatokra alapozva továbbfejlesztette típusterveit, hogy korszerű, automatizált sütőüzemeket hozzanak létre. Legnagyobb létesítményük, az ország legnagyobb kenyérgyára a XI. kerületben épült a Lágymányoson: az üzem 16 óra alatt 48 tonna kapacitással tudott működni. A hagyományos építési módokat felváltották az előregyártott szerkezetek.[7]
Az új, nagy-, közép- és kisüzemeknél a liszt ömlesztve vagy zsákokban is érkezhetett, s a vasbeton silócelláknak köszönhetően akár 15 napra elegendő nyersanyagot tudtak egyszerre biztosítani. A silókban található keverő berendezéseknek köszönhetően a tárolókba már a készülő kenyérfajtáknak megfelelő összetételű lisztkeverék került. Az átszitálást követően az aznapi termeléshez szükséges mennyiség automata adagoló mérlegeken keresztül kerül a felhasználás helyszínére. Az egész folyamatot egy vezérlőpult mögül lehetett elvégezni és csak egyetlen ember munkája szükségeltetett hozzá. A kenyér készítéséhez kovász- és tésztakészítő berendezéseket, tésztafeldolgozó gépsorokat, pihentetőket, kelesztőket, alagútkemencéket állítottak fel. Az elkészült termék szállítószalagon került a raktárba, ahol a kihűlést követően rekeszekbe került és indulhatott is a boltokba.[8]
Az utolsó kenyérgyárak az 1980-as években épültek, a rendszerváltást követően azonban legtöbbjük tönkrement.
[1] Győrött tervezik az ország korszerű kenyérgyárait. Győr-Sopronmegyei Hírlap, 11. évf. 176.
[2] BFL XXIII.102.a.1 1951. augusztus 24.
[3] A magyar tervezőirodák története. Budapest, 2001. 127.
[4] Győrött tervezik az ország korszerű kenyérgyárait. Győr-Sopronmegyei Hírlap, 11. évf. 176.
[5] Győrött tervezik az ország korszerű kenyérgyárait. Győr-Sopronmegyei Hírlap, 11. évf. 176.; Győri Életrajzi Lexikon
[6] Komlón megsütötték az első kenyeret a felépült kenyérgyárban. Dunántúli Napló, 8. évf. 304. sz. 7.
[7] Pék Gyula–Hegyi György: Kenyérgyárak és sütőüzemek tervezése. Műszaki tervezés, 10. évf. 6. sz.
[8] Pék Gyula–Hegyi György: Kenyérgyárak és sütőüzemek tervezése. Műszaki tervezés, 10. évf. 6. sz.