’Mirhó’ szavunk eredetileg azt a kis vízhozam elvezetésére tervezett, keskeny és sekély árkot jelentette, amit a gazdák két alacsonyabban, laposabban fekvő telek közé húztak, hogy a tavaszi és az őszi megnövekedett csapadékmennyiséget, illetve az ország bizonyos területein állandó problémát jelentő talajvizet elvezessék. A Tiszántúlon azonban 1745 óta mint földrajzi név él a köztudatban: a Mirhó-fok egy megközelítőleg egy-másfél kilométer átmérőjű medret jelöl a Közép-Tisza-vidék keleti, délkeleti részén. A Tisza áradásokkal terhelt időszakaiban árterébe vezeti a lezúduló vízhozam egy részét, hogy így több kisebb és egy nagyobb lápos, mocsaras vidéket tápláljon az „újrahasznosított” vízzel. A lápok és a mocsarak, az azokat összekötő erek, patakok és folyamok, illetve csatornák komplex rendszert, hálózatot alkotva vezetnek végül a Hortobágy-Berettyó széles, kanyargós medrébe.
A nagykunság települései körül elterülő mezőgazdasági termőterületek védelme érdekében már a 18-19. században megkezdődött a mai Pusztataksony határában fekvő Mirhó-fok áradásai elleni védekezés mesterséges gátak, gátrendszerek felépítésével. A Mirhó-foknál időről időre kilépő víz Tiszaabád, Tiszabura, Karcag, Kenderes, Kisújszállás és Kunhegyes mezőgazdasági művelés alá vont területein lehetetlenítette el a gazdálkodást. A mezővárosi lakosság lélekszámának általános növekedésével az árvizekhez igazodó, magasparti művelést, vízi halászatot és réti legeltetést jelentő gazdasági rendszer már nem elégítette ki a polgárosdó parasztság élelmezési és kereskedelmi igényeit. Korábbi, csupán időszakosan álló „kísérletek” után állandó jelleggel 1786-87 folyamán közmunkaként emelt védműrendszert a lakosság, amely a két magaspart között a Mirhó-fokra merőlegesen, de a folyómederrel párhuzamosan fekvő töltés megépítését jelentette. Annak ellenére, hogy fél évszázaddal megelőzte a tizenkilencedik századi folyószabályozási munkálatokat, mégsem tekinthető teljes egészében a természet rendjébe történő emberi beavatkozásnak, hiszen nem megváltoztatni kívánta a folyó tulajdonságait, csupán a kritikus vízkilépési pontokon igyekezett útját állni az át-átbukó víztömegnek. A gát megépítése korábban rendre víz alá kerülő területek mezőgazdasági művelés alá vonását tette lehetővé, amik alkalmassá váltak a nagyállattartásra a távol eső, magas áron „kiadott” bérlegelők igénybevétele nélkül.
A Tisza szisztematikus szabályozása előtt kialakított gátrendszer közel másfél kilométer hosszúságban, átlagosan 40 méter (talp)szélességben védte az így mintegy 500 km2-nyi ármentesített területet. A természet, mintha csak megtréfálni akarta volna a helybelieket, a védműrendszer kiépítése utáni évben aszályosra fordult, ami az Alföld egyébként is csapadékszegény mikroklímáját még szárazabbá tette, így a gazdák kénytelen voltak az istállózó állattartás és az őszi gabona felé fordulni. Az új berendezkedés feleslegessé tett olyan tradicionális foglalkozásokat, mint a nádvágás vagy a csikászat, de fellendítette a marhatenyésztést-és hajtást, a marhakereskedelem pedig megkövetelte, hogy minden időben elegendő takarmány álljon a jószágok rendelkezésére, így a nagykunsági települések határterületein tanyás települések bontakoztak ki, a tanyavilágban pedig szinte berobbant az árutermelés. A megnövekedett terméshozam termelési helyétől feldolgozási helyéig, feldolgozási helyétől értékesítési helyéig, értékesítési helyétől felhasználási helyéig a 19. században modernnek számító vasúthálózat kiépítésével jutott el.
Egy csatornaparti község élete - Ecsegfalva
„A falu Kisújszállás és Dévaványa között, a Berettyón túl terül el. Ez már nem a Nagykunság, de még nem is a Sárrét: a két táj találkozik egymással. Gyerekkoromban az öregek azt tartották róla, hogy határa a kopár szik és a sovány legelők birodalma”
– hangzik az irodalmi-földrajzi meghatározás. A Viharsarok északi szegletében fekvő Ecsegfalva község északi-északnyugati határát a Mirhót befogó-befogadó Hortobágy-Berettyó főcsatorna folyása rajzolja meg. A sebes folyású víz felett ma már csak egyetlen híd ível át, amelyen osztoznak az autósok és a motorosok, a biciklisek és a gyalogosok, azonban egy évtizeddel ezelőttig ezzel párhuzamosan, ettől alig tíz méternyire egy vasúti híd is húzódott.
„A híd Ecsegfalva határában van a Kisujszállás-Dévaványa vasutvonal 157/8. szelvényében a Hortobágy-Berettyó csatorna felett. A vizfolyás és vasutvonal keresztezési szöge: 90°. A régi híd teherbirás szempontjából az érvényben lévő előirásoknak nem felel meg. A régi híd rácsos szerkezetű, egy vágányu, 31.00 m támaszközü, hegeszvasanyagú szerkezet. Az 1889-ben épült, kétszer felrobbantott, többször javitott szerkezetet 3 db. 377 sorozatu mozdony és 2.8 t/m kocsiterhelésre méretezték eredeti állapotában. A régi híd ellenfalai és szárnyfalai téglából épültek terméskő sarkokkal és szerkezeti kövekkel. A híd átépítési az elavult felszerkezet miatt szükséges.” [sic!] – Ecsegfalvai Hortobágy-Berettyó híd, 31.00 m tmk rácsos vasúti híd. 18527/H-3/M-4*UR.
A régi vashíd állagának romlásásával az új acélhíd az 1950-es évek elején került településképileg kiemelkedő helyére: a vasútvonal kanyarok és emelkedők-lejtők nélkül, vízszintesen és egyenesen húzódó sínpárjának a nem sokkal korábban a Miskolc-Bánréve vasúti vonalszakasz 7/8 szelvényéből használatból kivett, elbontott és elszállított acél hídszerkezet adott helyet. Az elemeire szét- , majd összeszerelt híd számára új hídfőket kellett csupán kiépíteni, amelyek oldalára egy-egy, a csatornapartra vezető vizsgálólépcsőt is elhelyeztek. Az építési munkálatok idejét tavasz és ősz közé helyezték, mert a VIZITERV Hortobágy-Berettyóra vonatkozó vízhozam-megfigyelései szerint ebben az időszakban állt legalacsonyabban a csatorna duzzasztott vize. A jelentésből egyébként az is kiolvasható, hogy a víz mennyisége és milyensége a téli időszakban sem változott számottevően, hiszen a nagyobb árhullámok idején a vízhozam megduzzadt ugyan, de változatlanul lassan áramlott; jelentős jegesedés sosem volt megfigyelhető. A hídépítési munkálatok gyorsaságáról árulkodik, hogy mindössze kétszer kellett kétnapos, negyvennyolc órás vágányzárat elrendelni: az acélszerkezet be-, illetve a már nem használható vas-és a még nem használható acélszerkezetet kiváltó ideiglenes, mindössze 25 km/h sebességet biztosító forgalomelterelő közlekedők elbontásakor.
A vasút egyik oldalán van a falu, a másikon a bérlősor: két hosszan elnyúló házsor. Vagy tanyasor? Egyik se egészen s egy kicsit mind a kettő: jókora telkek, tanyaszerű házak, az udvaron bogylák, kazlak, szárkupacok…”
– az 1960-as, 1970-es évek leírásai a vasútvonalat mint a település tengelyét határozzák meg, amelyhez minden más tereptárgy, legyen az a természeti vagy az épített környezet része, csak viszonyulni tud. Tudott – ugyanis 1979-ben a vasútvonalnak már csak hűlt helyét találni, egyedül az egykori állomásépület áll még. Ecsegfalva „Megközelíthetősége jelentős csorbát szenvedett a Kisújszállás-Dévaványa közötti vasútvonal 1975-ös felszámolásával, mivel azóta kizárólag közúton autóbusszal, illetve földúton pillangószelepes, bogárhátú, hernyótalpas járművön érhető el” – napjainkban már csak egy-egy buszpár halad keresztül a településen délelőtt és délután.
Annak ellenére, hogy az Ecsegfalvát közrefogó két nagy(obb) várost, a Kisújszállást és Dévaványát összekötő vasútvonal a rendszerváltást megelőző gazdasági recesszió következtében feleslegessé vált és megszűnt, a helyiek, gyerekek és felnőttek egyaránt, előszeretettel használták a megmaradt vasúti hidat vízszint felett húsz méteres magasságban húzódó ugrópontnak a Berettyó vizébe való hasas-hátas csobbanáshoz. A településen keresztülfutó vágányokat felszedték, az egyéb, vasúti közlekedéshez szükséges felépítményeket elbontották – ezzel egyébként megszűnt a község egyetlen, saját vasútállomása, így a legközelebbi megállóhelyek mind Kisújszállás, mind Dévaványa felé 15-15 kilométer távolságban fekszenek megfelelő tömegközlekedési összeköttetés nélkül –, a híd azonban sokáig tartotta magát.
A vasútvonalak kiépítésének táj- és tudatformáló tulajdonsága évek, évtizedek óta a történettudomány tárgya, azonban azt talán a közlekedéskutatás legjelesebb képviselői sem gondolnák, hogy milyen mélyen fonódik össze egy-egy ilyen mérnöki műtárgy a lokális identitással, identitástudattal. Jelen sorok írója, aki gyermekéveinek legszebb heteit, hónapjait töltötte a vidéken, emlékszik az ismerős, idős kendős asszonyok és kalapos férfiak nappali-ebédlőjére, aminek a falán az egy ideig „Ecsegen” tanító, erdélyi származású Péli Emődi Etelka festőművész alkotásaként a vasúti híd meleg tónusú, mély nyári zöldekkel és kékekkel megfestett képe függött. Az UVATERV által 1961-62 folyamán összesen majdnem egymillió forintból készített, a vadregényes tájkép előtt végletekig tájidegen építészeti műtárgy, az acélhíd, Ecsegfalva jelképévé vált, anélkül, hogy ezt a településtervezés-rendezés, a településkép kialakítása során a várostervezés szakemberei ösztönözték volna. Mielőtt bontása mind az emberi, mind a természeti értékek védelme érdekében elengedhetetlenné vált, állapota annyira leromlott, hogy fémszerkezete megrogyott, félhold alakban lógott a folyó fölé – az ecsegfalvaiak sokáig szokták volt mondani egy-egy szomorú sóhaj vagy bosszús fejcsóválás kíséretében, hogy a híd, amely a világgal való összeköttetést jelentette a település számára, „inkább a folyóba veti magát, hogy a Berettyó legyen a végső nyughelye”, minthogy ott hagyja a vele véd-és dacszövetségben álló községet.
Gátak, gátrendszerek és gátőrházak – az Alföldet behálózó érrendszer
A híd két oldalán két gátőrház fekszik: egy a Berettyón innen (a község belterületén, a folyáshoz képest jobbra), egy a Berettyón túl – vagyis folyásiránya szerint a meder balján. A belső gátőrházat a huszadik század legnagyobb részében a Dékány-család óvta-védte: a csaknem nyolc kilométeres gátszakasz heti háromszori, négyszeri ellenőrzése volt a gátőri tisztet egymástól megöröklő férfiak feladata. A gyalogos, esetleg autós vagy motoros túra során a Dékány-férfiak ugyanúgy ellenőrizték a földek, mint a vizek állapotát: a töltések szerkezetétől kezdve a vízminőségen át a helyi növény-és állatvilág hogylétéig a környezet minden értékének védelme hatáskörükbe tartozott. Csakúgy, mint a külső a gát őrének, aki az 1970-es Tisza-völgyi árvíz idején Fekete Sándor volt – a vízügyi szakember az áradás helyi előjelei, jelei kapcsán került a sajtófigyelem középpontjába. A gát lábánál álló telepet a melléképületek előtt-mellett sorakozó árvízvédelmi eszközök és a telefonvonal különböztette csak meg a közeli Ecsegfalva többi tanyájától: árvíz vagy árvízvédelmi készültség idején a gátőr és a segédgátőrök a Gástyás-és a Rakoncási-zsilipek közötti, mintegy 11 kilométer hosszú, Kiritóhoz és Mirhóhoz hasonló kanyarulatokkal terhelt gátszakaszt felügyeltek. A folyamatos felügyelet a vízszint monitorozását, illetve szükség esetén a megnövelt létszámban jelen lévő és segédkező segédgátőrök irányítását, a védekezés előkészítését, így a védművek alapanyagául szolgáló rőzse-és karómennyiség kritikus pontokra készítését jelentette. Az egyébként lustán kanyargó szakaszon a gátőröknek nagy hullámtérrel kellett megküzdeniük, amelyet az északról folyton fújó alföldi szél felkorbácsolt, így a lezúduló víztömeg hullámai szinte erőszakkal verték a töltéseket.
A gátőrök folyamatos figyelme és figyelmes jelentései a szeghalmi szakaszmérnökségnek, mind az aszálytól, mind az apálytól megóvták a települést: az 1950-es évek „átlábalható” szárazsága ugyanúgy nem tett kárt a településben, mint az 1970-es tisza-völgyi árvíz. Az 1970-es, 1980-as években a zsiliprendszer segítségével szüntelenül duzzasztották a főcsatornát, hogy elegendő vizet biztosítsanak az alföldi mezőgazdaságnak.
S ha ma az ember felkerekedik a belső gátőrház melletti töltés oldalán legelésző birkanyájaknak szigorúan elsőbbséget adva és kisétál a gáton a kiritói „vízházig”, a gépház körül háborítatlan tájat, az Alföldre nem jellemző zöld erdőket talál. Ha a párosujjú patás lábnyomok láttán is marad elég bátorsága tovább menni a töltésen, a Schäffer-erdőben találja magát, a közelben fekvő Ecsegfalva anyatelepülésén, az egykori cselédszálláson. Korai oklevelek tanúsága szerint a cselédtelepülés a mai tanyaközponttól valamivel arrébb, a Berettyó egyik legnagyobb kanyarulatában, ebben a ma legeltetésre használt Templom-zugban feküdt. 1906 óta áll itt szivattyútelep, amelyről az 1970-es évekre bebizonyosodott, hogy elöregedett, így feladatát már nem tudja ellátni, korszerűsítésre szorul. A három Diesel-üzemű szivattyúberendezésből, csak a Hortobágy-Berettó alacsony vízállása esetén működő gravitációs zsilipből és a kiszolgálóépületekből, azaz gépészlakásokból álló szivattyútelep annak felújítása során délnyugati irányban valamivel arrébb került, új helyét Ecsegfalvától 1 km-re nyerte el. Az új szivattyútelep építési munkálatait megelőzően a Középtiszai Vízügyi Igazgatóság megbízásából a VIZITERV által 1979-ben készített talajmechanikai szakvélemény a terület földrajzi adottságairól is mesél: a szakemberek 10-11 méter mélységig agyagos, alatta iszapos földet, betonagyagú műtárgyakra agresszív, a lokális antropocén hatás következtében (a mezőgazdasági műveléssel járó gyomirtó- és műtrágyaszerek talajba mosódása révén) szulfátokkal szennyezett talajvizet találtak.
A külső gáton tovább haladva, újabb erdős-ligetes kanyarok után a mirhói szivattyúháznál találja magát a túrázó. Az 1975-ben, a településtől északnyugati irányban egy kilóméternyire létesített mirhói szivattyútelep feladatául a Kakat-ér vízhozamának Hortobágy-Berettyóba való átemelését szánták. A körülötte fekvő töltés anyaga szinte teljes egészében megegyezett a kiritói szivattyútelepet körülvevő talajjal, így építése körül nem merült fel akadály.
„Lassanként közút lesz a gát teteje is…” – Régi gátrendszer, új problémák
Az 1980-as években új, megoldásra váró problémaként merült fel az, ami ma a gyalog- és a bicikli-, esetleg a motor- és quadtúrák szerelmeseinek teljesen természetes, talán azért is, mert a Kék-túra alföldi szakasza is ezt az útvonalat jelöli ki a teljesíteni vágyók számára: a töltéseken való személy- és teherforgalom jelenléte – és fokozódása. A gátak bejárhatóságát a legtöbb helyen sorompók korlátozzák: a közútról megközelíthető töltések csatlakozási pontjait általában leeresztett sorompók zárják el, amelyek csak abban az esetben emelkednek fel, ha a behajtást a gátőr az érkező számára engedélyezi. Az 1980-as évekre azonban elharapódzott a töltések önkényes használata, kétkerekű kis járművek esetében a sorompó kikerülésével, négykerekű nagy járművek esetében a sorompó engedély nélküli használatával. Az autós, fogatos közlekedés romboló hatással volt és van a töltések állagára, állapotára. Ugyanakkor a gátőrök a növekvő vízszennyezésre is felfigyeltek: ami nagyszüleik, szüleik idejében még nem okozott gondot, hatalmas problémát jelentett a nyolcvanas években. A helyi- és környékbeliek – főleg a sötét, közvilágítástól csak néhol „zavart” éjszakák leple alatt – szemétlerakónak használták a folyómedret, a folyópartot, ahol konyhai hulladékuktól kezdve elhullott állataik holttestéig számukra már értéktelen holmival szennyezték a Hortobágy-Berettyó hullámterét.
„Apámat ilyen gondok még nem emésztették. Régen még olyan tiszta volt a víz, hogy meglátszott a meder feneke, s inni lehetett belőle. Ma már fertőzöttnek nyilvánították. Három éve a fürdés is tilos benne.”
– foglalta össze a rossz és egyre romló helyzetet Dékány Ignác gátőr 1984-ben.
A gát 200. születésnapján, 1978-ben a kisújszállásiak emlékkonferenciát rendeztek, amelynek keretében egy különleges emlékkövet is elhelyeztek a töltés Abádszalók felé vezető út jobb oldalán fekvő részéhez. A hatalmas, amorf kőbe helyezett érme-forma dombormű az egykor viruló, a gátrendszer felépítésének következtében eltűnt vizes élőhely térképét jeleníti meg Györfi Sándor Kossuth-díjas karcagi szobrászművész jóvoltából. Ma már csak ez emlékmű, illetve egy fő-és egy mellékcsatorna, a Hortobágy-Berettyó és a Kakat őrzik a szinte teljesen felszámolódott, de szándékában és ötletében a mai védműrendszerben tovább élő gátszisztémát.
Felhasznált irodalom:
Rózsa Sándor: A Közép-Tisza-vidék első jelentős vízrendezési munkálata – a Mirhó-gát építése. IN: Akit Clio elbűvölt. In honorem Romsics Ignác. pp. 267-283.
Dr. Ducza Lajos: Évfordulók – Kétszáz éve épült meg a Mirhó-gát. IN: Honismeret, 16. évfolyam (1988), 2. szám, 7-8.
Felhasznált források:
Új Magyar Muzeum. Magyar helynevek, II. közlés.
Magyar Nyelvőr, 81. évfolyam (1957): Túrkevei helynevek történelmi és társadalmi vonatkozásai (Dankó Imre).
Pajtás, 18. évfolyam, 21. szám (1963. május 22.): Ezerkezű gyerekek (Faragó György).
Képes Újság, 10. évfolyam, 11. szám (1969. március 15.), 4.: Aki a gátat őrzi… (Ari Kálmán).
Szabad Föld, 35. évfolyam, 26. szám (1979. július 01.), 8.: A feltört ősgyep: mi változott? (Ari Kálmán).
Szabad Föld, 40. évfolyam, 30. szám (1984. július 28.), 11.: Ember a gáton (Ari Kálmán).
Szolnok Megyei Néplap, 4. évfolyam, 242. szám (1993. október 16.), 5.: Látogatás vadvízországban (Simon Cs. József).
Békés Megyei Nap, 6. évfolyam, 250. szám (1999. október 27.), 4.: Kis népi helyrajz: Ecsegfalva (N. Agy János).
Felhasznált források – gyűjteményeinkből:
Ecsegfalvai Hortobágy-Berettyó híd, 31.00 m tmk rácsos vasúti híd. 18527/H-3/M-4*UR.
Hortobágy-Berettyó csatorna ecsegfalvai vasúti hídjának pályakorrekciója. 18527/I/H-3*UR.
DKT/ÉGA/ldt/-80_5012. Talajmechanikai szakvélemény az Ecsegfalva, Mirhói szivattyútelep kiviteli terveihez.
DKT/ÉGA/Idt/-85_5922. Hortobágy-Berettyó jobbparti töltéserősítés kiviteli terve 33+263 - 41+190 tkm között – talajmechanikai szakvélemény.
Ecsegfalva, községtől északi-nyugati irányban Hortobágy - Berettyó patak védtöltés 83+883 folyamkilóméter szelvény Mirhói szivattyútelep. Raktári jelzet: DKT/ÉGA/Idt/-75_7192.