Pécs második világháború utáni legnagyobb arányú városfejlesztése a 70-es évekig a nyugati városrészben az egykori polgári repülőtér helyén felépült 20 000 lakosú új komplett városrész, vagy ahogy sokan hívják ma, “uránváros” volt. Az Uránváros név azért találó, mert valóban ennek az ércnek a mecsekben Kővágőszőlős és környékén való felfedezése hívta életre ezt a városrészt.

A mátrai turizmus kezdeti lépései a 19. század végére, a túramozgalmak megjelenésével egyidőre tehető. A Gyöngyösről induló Magyarországi Kárpát Egyesület Mátrai Szakosztálya 1887-ben alakult. Tagjai sokat tettek a térség turizmusának fellendítéséért, jelzésekkel ellátott turistaútvonalakat, menedékházakat, kilátókat hoztak létre. 

A Vértes-és Gerecse-hegységek közötti medencében megindult széntermelés hatására az itt húzódó kis falvakban a megnyíló bányák, a nyersanyag kitermelése és a kedvező közlekedési viszonyok hatására egyre növekedett a lakhatási kedv. Mind nagyobb méretű és rendszertelen településhalmazok keletkeztek, összekeveredtek és egymásra épültek a lakóterületek és az ipari övezetek, és rohamosan erősödött a légszennyezettség is.

“Gumicsizma nélkül ősztől tavaszig nem lehetett kimenni az utcára. Régmúlt időkre emlékeztető lakótelepek és jómódú bányászcsaládok csinos házaiból álló utcák váltakoztak sivár, unalmas, szürke épületekkel, amelyeket sebtében emeltek az ötvenes évek elején, s amelyeknek lépcsőházaiban Ajka újdonsült városlakói telente hatalmas szalmakupacok alatt disznót perzseltek.” - írja a Népszabadság 1967-ben a helybeliek keserű humorával csak a legfejlettebb ipari faluként emlegetett Ajkáról.

„Debrecen egyik legrégibb nevezetességét, az Arany Bika szállót is elérte a végzete, hogy a modern kultúra építse fel romjain mindazt a kényelmet és művészetet, amit a ma embere joggal igényel.”

Dunaújváros építését egy 1949-es minisztertanácsi határozatban rögzítette az akkor kormányon lévő Magyar Dolgozók Pártja. A város építése mai szóhasználattal élve “zöldmezős” beruházás volt ugyanis a dunapentelei lösz fennsíkon szántóföldek és legelők helyén jelölték ki Dunai Vasmű és a hozzá tartozó akkor még csak 7000 fősre tervezett kiszolgáló lakótelep helyét.

Városépítészeti elképzelések Magyarországon 1950-1970 között a VÁTI hőskorából

„Vajon ki gondol rá, hogy amit leír, azt itt, Dörgicse alatt, a nádas peremén, egy halvány hajólámpás fényében olvassa valaki? Mégsem ez a legutolsó mesterség a világon – mondom magamnak, s efölött érzett örömömben nem bírok veszteg maradni. Kimászom a fedélzetre. Az éjszaka hűvös, a nádas halkan és mégis hatalmasan susog a hátam mögött; orromat megcsapja a halászlé illata. Két ember, egy borszesztűzhely mellett kuksolva, Magyarország legnagyobb zománcfazekában éjfél óta főzi a halászlevet.” (Örkény István: Csillag című egyperces novellája)

Az 1950-es években a képzőművészetet is államosították, így jött létre elsőként a Képzőművészeti Alap, amely az Irodalmi és Zenei Alappal egyesülve 1968-ban a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja néven működött tovább. Alapvetően az alkotóművészek jogvédelmét, anyagi juttatásait, a műtermek és alkotóházak fenntartását biztosította, de vállalatokat is működtetett. Ezek közé tartozott a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat is, amely bronzöntőket, cizellőröket, kőszobrászokat foglalkoztatott, s nem csak új alkotásokat készítettek, hanem korábbiakat is restauráltak.

„Egyik óráról a másikra öntötte el a Szamos Szatmár megye negyvenöt falvát. A nagyobbrészt vályogból épült házak összeroskadtak a víz nyomása alatt. Elszomorító látvány. A katonaság a lakossággal összefogva az első perctől kezdve nagy erőfeszítéssel mentett és vett részt a védekezésben. Közben a Maros is hatalmasan megduzzadt. A hatóságok kiürítették Makó városát és később a környező falvakat is. A kitelepítés a polgári védelem segítségével szervezetten és gyorsan folyt. Hódmezővásárhely tizenhatezer asszonyt, gyereket és öreget fogadott be.