Az 1950-es években a képzőművészetet is államosították, így jött létre elsőként a Képzőművészeti Alap, amely az Irodalmi és Zenei Alappal egyesülve 1968-ban a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja néven működött tovább. Alapvetően az alkotóművészek jogvédelmét, anyagi juttatásait, a műtermek és alkotóházak fenntartását biztosította, de vállalatokat is működtetett. Ezek közé tartozott a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat is, amely bronzöntőket, cizellőröket, kőszobrászokat foglalkoztatott, s nem csak új alkotásokat készítettek, hanem korábbiakat is restauráltak. Állandó munkát a Rákosi-korszakban bevezetett, úgynevezett „kétezrelékes törvény” (valójában minisztertanácsi határozat) biztosított, amely előírta, hogy minden új építészeti beruházás költségvetéséből kétezreléket művészeti alkotásokra kell fordítani.
A Budai Várban, a Tárnok utca és a Baltaköz sarkán álló Vízjáték címre hallgató szobor és díszkút hányattatott előzmények után foglalta el mai helyét, hogy letisztult nőalakja szüntelen csordogáló vizével főként a nyári hőségben szórakoztassa a gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Készítőjének, Pátzay Pál kétszeres Kossuth-díjas szobrászművésznek ez volt az egyik utolsó alkotása. A művész 1896-ban született Kapuváron. A Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahonnan eltanácsolták, így tulajdonképpen autodidakta módon sajátította el a szakmát. Az első világháború alatt megjárta az orosz frontot, majd a Tanácsköztársaság alatt a művészeti direktórium tagja lett, amiért később bebörtönözték másfél évre. Az 1920-as években Szőnyi Istvánnal együtt bérelt műtermet, majd több külföldi utat követően 1934-ben készítette el első köztéri szobrát (Dunai szél) Budapesten. A második világháború alatt a demokratikus átalakulásért küzdő népiekből álló Márciusi Front számára készített Petőfi-plakettet, a nyilas terror alatt pedig műtermében zsidókat bújtatott. A háborút követően a képzőművészeti élet irányításának élére került, de az alkotással ekkor sem hagyott fel. A Nemzeti Galéria 1976-ban életmű-kiállítást rendezett a tiszteletére. Az 1960-as években írásaiban a modernista irányzattal szemben helyezkedett el, művészetét ügyesen tudta adaptálni az 1950-es évek szocreál stílusirányzatához.
Vízjáték című alkotását még 1930-ban mintázta római ösztöndíjasként, de csak 1975-ben készült el bronzöntvényként. A kút nyolcszögű medencéjét, valamint talapzatát Schall József építész tervezte, aki a második világháborút követően dolgozott a Városépítési Tervező Vállalatnál (a VÁTI elődje), az IPARTERV-nél, a LAKÓTERV-nél és a Típustervező Intézetnél is. 1962-től 1974-ig a Budapesti Műszaki Egyetem lakóépülettervezési tanszékének docense volt. Gyűjteményünk KÖZÉV anyagában megtalálható a kút kiviteli tervdokumentációja Schall leírásával. A kút 2,20 méter magas, a feje fölé tartott 70 cm átmérőjű bronztányérból vízfüggöny hullik alá. A Finnországból származó vörös gránit kiválasztása mellett az volt a vezető szempont, hogy a patinás bronzfigurával összhangot képezzen.
Felhasznált források:
KÖZÉV/-1865 Vizijáték című díszkút terve, Budapest I. kerület, Tárnok utca 20.
Új emlékművek, köztéri szobrok készülnek. Népszabadság, 1974.08.06.
Felhasznált irodalom:
Fábri Ferenc: Egyenetlen teljesítmény, maradandó életmű. Romániai Magyar Szó. 2004.10.09.
Riedel Miklós – Mészáros Ábel – Üveges Krisztina: Veszélyeztetett nemzeti vagyonunk, az építészeti társművészet alkotásai. Műemlékvédelem (2017) 1–2. sz.
Prohászka László: Budavári szoborkalauz. Zrínyi, 1990.