A budai Várhegyet átszelő alagút fontos közlekedési csomópont: összeköti Krisztinavárost a Széchenyi Lánchíd budai hídfőjével és a Clark Ádám térrel. Az építmény kivitelezése tartogatott meglepetéseket, a második világháború után pedig több részletben kellett helyreállítani és modernizálni. A Dokumentációs Központ gyűjteményében az Állami Mélyépítéstudományi és Tervező Intézet (ÁMTI) 1949-es munkáinak, valamint az UVATERV 1973-as, teljeskörű felújításának tervei is megtalálhatók.
A Várhegyen átfutó alagút ötlete már a Lánchíd építésének kezdetén felmerült, hiszen csak ennek köszönhetően lehetett ténylegesen összekötni Budát és Pestet. A projekt pénzügyi előfeltételeit Széchenyi István gróf az 1840-es években teremtette meg, a tervekkel pedig William Tierney Clark építőmérnököt bízták meg.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után Ürményi József karolta fel a beruházást, így 1853 és 1856 között meg is indulhatott a kivitelezés. A végleges terveket Clark Ádám, a Lánchíd építésvezetője készítette a korábban készült tervek felhasználásával.
A munkálatokban két-háromszáz munkás vett részt, akiknek hét és fél hónap alatt sikerült átfúrniuk a Várhegyet. A korszakban még nem készült átfogó geológiai ismertető és előzetes talajmechanikai szakvélemény a helyszínről, ez csak a 20. század elején jelent meg. Ennek következtében nem is számítottak a megjelenő agresszív talajvízre, így a munkásoknak az elemekkel is meg kellett küzdeniük. A fúrásból kinyert anyagokat azonban felhasználták a környék építkezéseihez, a meszet a Váralagúthoz, míg a köveket a budai rakparthoz.
Az elkészült alagút hossza 349,66 méter, legnagyobb szélessége 9,48 méter. Az úttestet először fektetett kőlapokkal burkolták, amit később fakockák váltottak fel. A két világháború között kiskockakő burkolatra cserélték, az 1949-es felújítás során leaszfaltozták.
Az alagút tervezésének egyik kulcskérdése volt a két kijárat kapuzatának megjelenése. A keleti bejárathoz először egy egyiptomi stílusú bejáratot terveztek, valószínűleg Barabás Miklós műtermében. Ezt elvetették, a klasszicista stílusban megépült kapuépítmény pedig feltehetőleg William Tierney Clarkhoz köthető, de Frey Lajos, Reitter Ferenc és Clark Ádám neve is felmerül szerzőként. Az eliptikus nyílás keretezését oroszlánfejes, díszes, volutás zárókő koronázza, mely felett a magyar címer látható. Két oldalát két-két kanellurázott, görög dór oszlop szegélyezi. A nyugati homlokzat azonban már valóban egyiptomi stílusban készült, Feszl Frigyes, Gerster Károly vagy Frey Lajos tervei alapján. Ez a II. világháború során elpusztult, 1949-ben Benkhardt Ágost álmodott meg a helyére egy modern, sima kőkváderes kaput.
A vizesedés még sokáig fejtörést okozott a Váralagút kapcsán, az 1973-as felújításkor kapott egy többrétegű, vízzáró burkolatot, melynek külsejére üvegmozaik került. Már az 1930-as években is komoly problémát okozott az alagút szellőzésének megoldatlansága is, ami jelentősen visszavetette a gyalogosforgalmat.
Az 1970-es évek végén az UVATERV és a BÁNYATERV közösen dolgozott ennek feloldásán, végül a Sänger-féle megoldás mellett döntöttek: két darab axilis ventilátor került beépítésre, melyek az éppen uralkodó széljárás irányába mozgatják a levegőt.
Felhasznált irodalom és források:
Hégráth László–H.Gálffy Erzsébet: A budai Váralagút. Műemlékvédelem 34. évf. 2. sz. (1990)
Fónagy Zoltán: Alagút (https://budavar.abtk.hu/hu/utcak-terek-epuletek/alagut.html)
137*UR Budai Várhegy, Alagút
44351*UU A budai Vár alatti alagút rekonstrukciós építési munkái