„A környezet lenyűgöző, a fák, a cserjék között kaviccsal leszórt utak kanyarodnak, a hegytől néhány kilométerre ezüstösen csillog a Dráva […] fehér lokátorernyő kémleli a most felhőtlen égboltot.”
– írták a a ligetes-erdős, vadregényes környezetben fekvő beton-és vasbeton talpak és állványok, árkok és bunkerek rendszeréből álló jégeső-elhárító rakétakilövő állomásról, ami a Tenkes-hegy tetejéről óvta-védte a délvidéki mezőgazdaságot.
Az 1960-as évekig sem a keleti, sem a nyugati országok nem rendelkeztek olyan időjárási radarokkal, amelyek segítségével előre jelezhetőek lettek volna a mindennapi életet befolyásoló légköri jelenségek. A légkörmegfigyelő radarok megjelenésekor azokat nem a gazdasági, mezőgazdasági élet, hanem az úgynevezett tercier vagy harmadik, azaz a szolgáltatószektor szolgálatába állították: a turisztikai forgalom kezdő- és végpontjait jelentő, az időjárási viszonyoktól erősen befolyásolt repülőterek kaptak belőlük kis számban. Az 1960-as évek második felében egyre több és több fiatal meteorológus kapott lehetőséget, hogy a tudományág legjobbjaitól tanuljon külföldi tanulmányútjain, úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint a Szovjetunióban. A jégeső-elhárítás rakétás módszerét a nem sokkal később az akcióterv élére álló Wirth Endre hozta magával, aki az Országos Meteorológiai Intézet (később: Országos Meteorológiai Szolgálat) munkatársaként járt szovjetunióbeli kiküldetésben 1968-ban. A következő évben az OMI, a baráti országok bevett gyakorlatát hazánkban is meghonosítandó, a nemzetközi repülőtérrel együttműködve kispotenciálú, időjárási megfigyelésekre alkalmas radart telepített Ferihegyen, amelyet a MALÉV műszerészei működtettek, de az OMI meteorológusai figyeltek meg – ügyeleti rendszerben. Innen már csak egy lépés volt a meteorológiai mérésre használt radarok katonai célú alkalmazása, amelyre alig néhány évnyi „próbaüzem” után, 1971-ben került sor a pápai katonai repülőtéren. A radarhasználat előnyeinek felismerésével demokratizálódott, s hamarosan polgári használatba került.
A jégeső-elhárító radar- és rakétaközpont telepítéséről a Bisse községtől árkon-bokron, hegyoldalon át vezető műút létesítése árulkodott először. 1973 szeptemberében megkezdődtek a feltáró, alapozó munkák, amelyek az addigra több, mint tíz éves megye és állam közötti egyeztetések és egyezkedések eredményeképpen Bulgária és Jugoszlávia után a keleti blokk harmadik, de Magyarország első jégoszlató rakétakilövő létesítését készítették elő. Eredetileg 15 állomást irányoztak elő a Mecsek—Duna—Dráva háromszögében, amelyek 6-10 kilométeres hatótávolságú rakétákkal felszerelve álltak volna a délvidéki mezőgazdaság szolgálatába a mohácsi, a siklósi és a pécsi járásban, azonban az évek alatt az állomások száma 11-re apadt. A rendszer központját a 407 méteres tengerszint feletti magasságon fekvő Tenkes-hegy képezte, ahol légkörfizikai kutatóállomás és lokátorállomás tartotta szemmel a klimatikus képződményeket. A Makovecz Imre által készített műleírásból kiderül, hogy a 4,5 millió forintból felépült létesítmény födémei, főfalai vasbetonból, belső válaszfalai téglából készültek, áramellátása mellett vízellátása is zavartalan volt: funkcionális helyiségei mellett, mint például a radarszoba vagy a fotólabor, kényelmi funkciókkal is szolgált az épület: melegítőkonyha, külön férfi és női mosdó, illetve zuhanyzó állt az itt dolgozók rendelkezésére. Itt állt az a 14 tonnányi súlyú és 3 méter átmérőjű, 3.2 hullámhosszon működő, nagyteljesítményű antenna, amelyet „a rendszer szemének” tartottak. 1976. július 23-án, katonai idő szerint 16 óra 42 perckor sor került az első éles kilövésre, amely a felhőzet sikeres oszlatásával zárult.
„Aki nem jártas a metorológia tudományában, a jégkárokról szóló jelentésekből arra a megállapításra juthat, hogy mindig ott veri el a termést a jég, ahol a legjobban féltett, legértékesebb növényi kultúrák vannak. Mintha a jégfelhők valósággal keresnék azokat az országrészeket, ahol a legnagyobb pusztítást okozhatják.”
– foglalta össze a Somogyi Hírlap. A hiedelmek megcáfolására az újság megszólaltatta Dr. Wirth Endrét, a légkörfizikai kutatóállomás vezetőjét, aki kérésre-kérdésre elmondta, hogy a mérsékelt égövben, ahol Magyarország is fekszik, a jégeső-képződés hegyek, hegyvidékek közelében törvényszerűnek mondható. A domborzatilag ilyen vagy ehhez hasonló vidékeken terem jól a szőlő, a gyümölcs, a gomba, így szükségszerű kapcsolat fedezhető fel a termés és a légköri jelenségek között. Hazánk más, gazdagon termő tájait is rendszeresen tönkretette a jégkár: a Balaton-felvidéki, borsodi és szabolcsi, bács-kiskuni és baranyai tájakat gyakran sújtották a 3-10 kilométeres magasságban képződő és onnan általában sávszerűen lecsapó jégviharok. Az érintett területek éves jégmérlegét áttekintve kiderül, hogy a kora tavasszal kezdődő és késő ősszel véget érő jégesős időszakban évről évre folyamatosan nőtt a jégviharos napok száma: míg a hatvanas években csak 15-20 jeges nap jutott egy évre, addig a hetvenes években már 35-40 alkalommal is lecsaphatott a növő, növekedő termést elpusztító jégvihar. Az egyre romló évi átlagokat nézve tették le voksukat az országos szakmai és szakmán kívüli szervezetek a déli terület mellett, hogy ott létesítsék ezt az első, ekkor még kísérleti rakétakilövő-láncolatát.
Megközelítőleg 130-150 000 hektárnyi baranyai termőterületet védett a jégeső-elhárító rakétarendszer. Feladatai közé tartozott a jégesőképződés „gócainak” rádiólokátoros felderítése, a begyűjtött adatok kielemzése, a kiértékelt adatok alapján a tennivaló szétosztása a 11 Dél-Baranyában elszórtan fekvő rakétakilövő állomás között és a cselekvési terv végrehajtása. A rakétakilövő állomásokon – kezdetben szovjet tanácsadók közreműködésével – két fős, éjjel-nappal őrségben lévő, az Országos Meteorológiai Szolgálat Légkörfizikai Kutatóintézete és a Magyar Néphadsereg által delegált személyzet teljesített szolgálatot, akik a központi irányító bázissal URH rádióösszeköttetéssel tartották a kapcsolatot. Az adatokat érkeztető operátornak óriási szerepe volt a rendszer működtetésében: a kihelyezett indikátorállomások berendezéseit bekapcsolva időről időre végigpásztázta az eget, s ha jégeső-képződésre utaló felhőt, felhőzetet talált, a lehető legpontosabban meghatározta helyét, helyzetét – annyira pontosan, hogy az a rajzoló és a beavatkozásvezető az általa gyűjtött adatok alapján megvizsgálhassák, szükségessé vált, válik vagy válhat-e az oszlatás, s ha igen, mely készültségi fokon szükséges a helyzetet kezelni. A beavatkozásvezető döntése nyomán a szolgálatban lévők készítették elő a rakétákat, míg felettesük a Repülésirányító Szolgálattal egyeztetett a rakéták kilövéséről. A Tenkes-hegyi rakétakilövő állomáson 1980-ban szolgálatot teljesítő Mudra János rakétakilövőtől tudjuk, hogyan zajlott a bevetés: a központi utasítás nyomán előkészítették a rakétákat, azaz betöltötték az állványba, s a rádión keresztül kapott paramétereknek megfelelően beállították az ejtőernyőnyitás és a kisebb, kísérőrakéták felrobbanásának időpontját, illetve az oldal-és magassági szögeket. Feszült várakozásban telt az idő az előkészületek és a tűzparancs között. Amint megkapták az engedélyt, a betonbunkerbe visszavonulva egy gombnyomással detonálták a 2-3, illetve 8 kilométer hatótávolságú rakétákat.
A rakéták ólomjodid kristályokat juttattak a felhő, felhőzet kutatók által veszélyesnek ítélt tartományába, amelyek „vizet fagyasztottak magukra”, s az apróbb részecskék létrehozásával megakadályozták a nagyobb jégdarabok összeállását. A jégesőkért a korábban előre nem jelezhető, a felszálló légáramlattól toronyszerű formát öltő zivatarfelhőket tették felelőssé, amelyekben a magasabb, fagypont alatti hőmérséklettel bíró szférákban a kicsapódó légköri nedvesség a nagy páratartalmú felhőrészekben megfagy.
„A jégképződés elmélete szerint a felhőben kialakul egy góc, mégpedig ott, ahol sok a víz. Sok ilyen góc is képződhet egymást mellett, s ezekben a folyadékcseppecskék közül néhány megfagy, mozgásba jön, ütközések alakulnak ki a vízcseppekkel, amelyek fokozatosan ráfagynak a jégszemcsék felületére. Ily módon alakul ki az öt milliméter fölötti részecske. Ennek a gócnak vagy gócoknak a kialakulását igyekeznek a szakemberek meggátolni.”
– hangzott a tudományos magyarázat a megfigyelőállomást vezető Wirth jóvoltából. A radaros bemérést és mérést éppen a jégeső veszélyét rejtő nagy páratartalom tette lehetővé, ugyanis a sűrű felhőtartományok jobban visszaverik a radarhullámokat, jól felerősíthető jeleket közvetítve, amellyel felhőtérképet rajzolnak a lokátor képernyőire. Az elinduló radarmérés így több száz kilométer távolságból is ki tudta jelölni azokat a gócpontokat, amelyek egy felhőtömeg szükség esetén oszlatni szükséges tartományait adta.
A jégkár-mérséklő rendszerhez szükséges elméleti és gyakorlati tudás, csakúgy, mint a felszerelés a saját termőterületéből 5 millió kaukázusi, grúz és örmény hektárt rakétákkal védő Szovjetunióból érkezett 1974. második negyedévében azzal az ígérettel, hogy a fogyóeszköznek számító jodidrakétákat folyamatosan szállítja majd az ország. A tudás-és technológiatranszfert két nemzetközi, külkereskedelmi vállalat, a Maspriborintorg szovjet és a TESCO – amely nem azonos a ma ismert kék-piros lógójáról és alacsony árairól ismert nagykereskedelmi üzletlánccal –, azaz a Nemzetközi Műszaki-Tudományos Együttműködési Iroda magyar kirendeltsége bonyolította. Bár az Országos Meteorológiai Szolgálat tartotta fenn, az Állami Biztosító finanszírozta évi 38-40 millió forintból, aki a jégoszlatás előtt évente körülbelül 144 millió forint jégkár-térítést fizetett a területen, ami az üzembe helyezés után a rakétaállomások 75-80%-os hatékonysága révén megközelítőleg évi 48 millió forintra mérséklődött. A hibaszázalékot azok a tiltólistás területek jelentették, ahová nem küldhettek rakétát: ilyenek voltak például a sűrűn lakott, városias-nagyvárosias területek vagy az országhatár. Az akkor még különösen csapadékos közép-késő tavaszi hónapokban, áprilisban és májusban általában 5-10 alkalommal került sor oszlatásra, amelyekhez 120-140 kis-és nagytávolságú ólomjodid rakéta bevetésére volt szükség.
A Mecsek hegyvonulata és a két széles, sebes sodrású folyó, a Duna és Dráva között elterülő háromszög Magyarország egyik, ha nem legtermékenyebb termőterületét adta és adja. A dél-baranyai területen, a Tenkes-hegy lábánál termett az országos különlegességnek számító tavaszi zöldborsó, amely igen-igen kényes növénynek bizonyult: a decemberben vetett és áprilisban-májusban már szedett primőr csak és kizárólag Magyarország legmelegebb területén tudott áttelelni, ami „egyedülálló termelési előnyökhöz juttatta a vidék gazdáit”. A Tenkes-hegy pincéiben ugyanekkor négyzetméterenként hét kiló gombát termeltek, amelyeket a télen is dolgozó Magyar-Bolgár Testvériség Tsz kertészei szorgalmasan szüreteltek és értékesítettek. A határokon innen és túl híres villányi borvidék kitűnő minőségű, exportképes vörösbort adott az országnak. A dél-baranyai terület nagy mennyiségben termesztett, dolgozott fel és terített gabonaféléket, főleg búzát, kukoricát és cukorrépát, illetve az átköltöző nyírségiek gazdáknak köszönhetően jó minőségű, nagy mennyiségű dohányt. Az országgyűlés baranyai képviselői és a baranyai tanács nagy gondot fordított a helyi mezőgazdaság lépésről lépésre történő fejlesztésének: az 1970-es évek első felében érte el tetőfokát az az intézkedéssorozat, amelynek részeként a jégernyő is megvalósult – a mohácsi óriás gabonatárolóval és az uszálykikötővel a vízi gabonaszállítást, a pécsi kenyérgyár megalapításával a feldolgozást, a pécsi növényvédelmi kutató-tanácsadó bázis létrehozásával pedig az élelmiszertudományt kívánták fellendíteni.
Az 1970-es évek közepéig nem létezett jégkár-megelőzés, a károsultak, legyenek ők magánzói vagy megyei szinten, „tűzoltásként”, azaz „jégoltásként” nyúlhattak a jégbiztosításhoz – utólag. „Kezdetben volt a ráolvasás. Aztán kísérleteztek harangozással, füstöléssel, imádsággal…”. A jégernyő üzembe helyezése után lassan elhaltak a közelgő jégvihar évszázados, évezredes múltra visszatekintő babonás, rituális távol tartására űzött praktikák: senki nem rakott már máglyát, hogy kiengesztelje a haragvó isteneket, senki nem állított már több méter magas, csúcsán sárgaréz heggyel, csúcsáról lelógó szalmafüzérekkel ékesített jégkarókat, senki nem dobott már égő baltát az udvarra, ahogy senki sem harangozta már ki a gyülekező esőfelhőket sem. A késő tizenkilencedik-huszadik század áltudományos jégoszlató tevékenységeit, amelyek már csak Dr. Bálint György és Dr. Réthly Antal gyűjtéseiben maradtak fenn: a Vidal-féle röppenytűnek, az ágyútűznek, a papírsárkány-eregetésnek a helyét átvették a korszak keletről invitált modern technikái, technológiái: a rakétás jégesőfelhő-oszlatás mellett elindult a mikroklíma-kutatás, az eredmények új mérő-és regisztrációs rendszer kialakítása – ma már légi rakéta helyett földi generátortól támogatva. S a megyék sorra jelentkeztek a rakétaállomásokért – „vagy talán a szabolcsi almáskertek nem olyan értékesek, mint a villányi szőlősdombok”?
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Beszámoló a Magyar Földrajzi Társaság Hegymászó Szakosztályának 1978. évi működéséről. Budapest, 1979.
Borvendég Zsuzsanna: Újságírók és külkereskedők a Kádár-rendszer hírszerzésében. Egyetemi doktori (PhD) értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Doktori Iskola Gazdaság-, Régió-és Politikatörténeti Műhely, Budapest, 2016.
Dombai Ferenc: A radarmeteorológia első 50 éve Magyarországon. Légkor, 64. évf. (2019). 140-150.
FELHASZNÁLT FORRÁSOK – sajtó:
Szerző nélkül: Az országban már csak a Tenkes-hegy lábánál vetnek… . Dolgozók Lapja, 1970. december 11. 25. évf. 290. sz. 8.
Szerző nélkül: Gombát termelnek… Népszabadság, 1971. január 22. 29. évf. 18. sz. 8.
Szerző nélkül: Újabb fejlemény a jégelhárítási programban. Dunántúli Napló, 1973. szeptember 6. 30. évf. 235. sz. 5.
Szerző nélkül: Képviselői interpelláció nyomán – rakétákkal a jégeső ellen. Tolna Megyei Népújság, 1973. december 9. 23. évf. 288. sz. 1.
Szerző nélkül: Baranyai tervek – rakétát irányít a „Tenkes kapitánya”. Népszava, 1974. február 8. 102. évf. 32. sz.
Schmidt Attila: Megkezdik a jégelhárító rakétakilövők felszerelését. Népszava, 1974. március 16. 102. évf. 63. sz. 4.
Szerző nélkül: Rakétákkal a jég ellen – megérkeztek az első berendezések. Népszava, 1974. augusztus 28. 102. évf. 200. sz. 8.
Szerző nélkül: Jégeső-elhárítás érdekében – Radar a Tenkes csúcsán. Dunántúli Napló, 1974. szeptember 2. 31. évf. 240. sz. 3.
Szerző nélkül: Jégeső-elhárító rakétarendszer Baranyában – százötvenezer hektárt védenek. Népszabadság, 1974. szeptember 15. 32. évf. 216. sz. 6.
Szerző nélkül: Rakétákkal a jég ellen – radarközpont a Tenkesen. Népszava, 1975. április 22. 103. évf. 93. sz. 8.
Szerző nélkül: Elhárító rakéták – szovjet segítséggel. Somogyi Néplap, 1975. április 22. 31. évf. 93. sz. 3.
Szerző nélkül: Jégmérleg. Népszava, 1975. november 1. 103. évf. 257. sz. 10.
Szluka Emil: Jégelhárítás. Népszabadság, 1975. november 7. 33. évf. 262. sz. 9.
Keresztényi Nándor: Jégvédelem – A hazai jégverések krónikája. Magyarország, 1976. november 10. 13. évf. 41. sz. 32.
Keresztes Eszter: Rakétákkal a jég ellen. Ország-világ, 1977. augusztus 24. 21. évf. 34. sz. 12-13.
Roszprim Nándor: Rádiólokátorral pásztázzák az eget. Dunántúli Napló, 1980. május 29. 37. évf. 146. sz. 3.
Barna-Mendly Erzsébet: A nyár közepe. Geresdlaki Hírmondó, Geresdlak Önkormányzatának hivatalos havilapja. 2019. július. 2.
FELHASZNÁLT FORRÁSOK – média:
Rakétás jégeső-elhárítás (Sziklay Kornél). Magyar Filmhíradó, 1976. július. Azonosító: MFH_1976_27-02, elérhetőség: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=21798, utolsó megtekintés: 2023.01.24.
Borítókép: FORTEPAN/Erdei Katalin
FELHASZNÁLT FORRÁSOK – a Dokumentációs Központ gyűjteményéből:
Pécs, Tenkes-hegyi jégeső elhárító központ kiviteli dokumentációja. DKT/OÉMT/PÉCSITERV/-5145.
Tenkes-hegyi jégeső-elhárító rendszer központi épület kiviteli terv. DKT/OÉMT/BTI/PAUSZ/-0476.