"[...] mint katona fején az acélsisak." - a Népstadion metróállomás építése az 1950-es években

A millenniumi földalatti vasút megépülését követően számos terv készült a metróhálózat további fejlesztésére, A Főváros több munkabizottságot is alakított a tervezés előmozdítására, melynek eredményeit 1942-ben összegezték. A második világháború alatti és utáni néhány évben azonban semmi esély nem látszott a megvalósításra.[1] Az M2-es metróvonal megépítéséről 1949-ben határozott a minisztertanács, mint fogalmaztak, az első ötéves terv részeként: „Meg kell építeni Budapesten a földalatti gyorsvasút első vonalát.”[2]

1950-ben a tervezési munkát az Állami Mélyépítési Tervező Intézet (ÁMTI) kezdte meg, majd nem sokra rá létrehozták a Földalatti Vasút Tervező Vállalatot (FŐVATERV), mely később beolvadt az UVATERV-be.[3] A kelet-nyugati metró vonalvezetési tanulmányát éppen csak jóváhagyták, már meg is indult az építkezés a Szent István téri szállítóakna süllyesztésével. A minisztertanács a Népstadion–Deák tér és a Deák tér–Déli pályaudvar közötti nyolc km-es szakasz kivitelezésére mindössze 10 évet írt elő. A szűkös határidő miatt a tervezés és a kivitelezés egyidőben folyt, s egyszerre 14 helyen, közel ötezer ember dolgozott, igen kezdetleges technológiával. Az építészeti tervek készítésénél a moszkvai metró szocreál terei jelentették a követendő mintát. Az állomások terveire nyílt tervpályázatokat írtak ki, 1952-ben összesen 130 résztvevőről írt a sajtó.[4] 

A Dokumentációs Központ gyűjteményében megtaláljuk például a Népstadion állomás, Nyiri István által készített 1950-es terveit, amely félig-meddig elkészült ugyan, de soha nem került befejezésre. Az egyik tervcsomagban továbbá egy Nyiri előtti, szintén 1950-ben készült alternatíva is található Miskolczy Lászlótól és Ránki Józseftől, amely külsejében és anyaghasználatában kísértetiesen hasonlít a szintén általuk jegyzett úttörővasút hűvösvölgyi felvételi épületére (1949). Az általuk tervezett épület lapostetős, kevésbé díszes és monumentális, mint Nyiri munkája, így talán érthető, hogy a Hatvani pályaudvarral már bizonyító építészre esett a választás.

A Népstadion metróállomás a tervek szerint nem csak reprezentációs célokat szolgált volna, hiszen közvetlen gyalogos összeköttetést biztosított volna a Dromoszon keresztül a stadionig, hanem a gödöllői HÉV végállomását is ide helyezték volna, hogy közlekedési csomópontként funkcionáljon.

A föld alatti állomás 180 méter hosszan terült el, felette pedig grandiózus, kétkupolás állomásépület kapott helyet. Fontos szempont volt, hogy ne csak építészeti, hanem képzőművészeti szempontból is nagyszabású alkotás jöjjön létre. A kettős állomásépület közötti 60 méteres díszudvar közepére szökőkút került, a lépcsőfeljárók párkányait hat darab, 2,7 méter magas sport-szobor díszítette: Ökölvívó (Fekete Géza), Úszónő (Ferenczy Béni), Vívó (Kamocsai István), Teniszezőnő (Kocsis András) és Labdarúgó (Ungvári Lajos). A két végére egy-egy lovasszobor is került Pátzay Pálnak és Szabó Istvánnak köszönhetően.[5]

A zöld márvánnyal burkolt két jegyváltó csarnok mindegyikébe, a lejárat két oldalára egy-egy három méter magas, kétalakos szoborkompozíció került. Az egyik, Buza Barna és Balázs István Honvédelem, míg a másik Kerényi Jenő Szocialista Művészet és Tarr István Szocialista Tudomány című alkotása. A jegyváltó csarnokok kupolái alatt relief-sorozat került, melyek egyenként 21 és 17 méteresek voltak. Az 1,8 méter magas domborműveket egy munkaközösség készítette: Ambrózi Sándor és Stöckert Károly részvételével készült A béke őrei című relief, amely a magyar néphadsereg életéből mutatott be jeleneteket; Barta Lajos és Pál Mihály az MHK-mozgalomból (Munkára, harcra kész) merített; Huszár Imre és Marosán László Művészet és Sport, végül Szandai Sándor és Váradi Sándor Tudományos és Sport témában alkotott.[6]

A két hatalmas, egyenként kb. 100 négyzetméteres freskók elkészítésére Szőnyi István és Bernáth Aurél kaptak megbízást: az egyik a parasztság és a sport kapcsolataiból, míg a másik a munkások életéből merített. A képek a belső lejáró lépcső-pihenője fölé kerültek. Ki kell még térnünk a mozaikképekre is, melyek a sínpárok egymástól elválasztó, fallá kiképzett pilléreire készültek: Ökölvívás és Birkózás (Deli Antal), Gátfutás és Kosárlabda (Domanovszky Endre), Futás és Súlylökés (Duray Tibor), Strandélet és Motorkerékpározás (Fónyi Géza), Vívás és Labdarúgás (Hincz Gyula), Sízés és Turisztika (Kádár György), Úszás, Vízipóló és Röplabda (Szentiványi Lajos).[7] 

A metró építésének körülményeit egy korabeli kötet megörökítette, amit természetesen érdemes a megfelelő forráskritikával kezelni, de jól érzékelhető, hogy milyen nagy reményeket fűztek a Népstadion állomásának épületéhez:

„Nem kell találgatnod, ha arra jársz. Rögtön tudni fogod, hogy a magyar népsport legnagyobb pályája, a Népstadion közelébe jutottál. És ez, amit itt látsz magad előtt… igen, ez nyilvánvalóan szoros összefüggésben van vele. A Népstadionnal és a sporttal.

Az épület maga is olyan. Egyszerű, simavonalú. A kupolák nem hivalkodnak. Úgy ülnek a két csarnok tetején, mint katona fején az acélsisak. A két kupolás csarnok között nagy, tágas tér. Levegő, napfény, szabad mozgás. Középen, merész sugárban tör fel a szökőkút vize.”[8] 

A heroikus küzdelem ellenére 1954-ig a metróvonalnak mindössze 35-38%-a készült el, az 1955-ös átadás lehetetlennek tűnt, a gazdaság alacsony teljesítőképessége pedig nem bírta finanszírozni tovább a beruházást, így az építkezést leállították. Egészen az 1960-as évek elejéig kellett várni, hogy újraindulhasson a munka, de ekkor már az Örs vezér térig meghosszabbított útvonalon, a Népstadion állomás kétkupolás épületét pedig elbontották.