„Vajon ki gondol rá, hogy amit leír, azt itt, Dörgicse alatt, a nádas peremén, egy halvány hajólámpás fényében olvassa valaki? Mégsem ez a legutolsó mesterség a világon – mondom magamnak, s efölött érzett örömömben nem bírok veszteg maradni. Kimászom a fedélzetre. Az éjszaka hűvös, a nádas halkan és mégis hatalmasan susog a hátam mögött; orromat megcsapja a halászlé illata. Két ember, egy borszesztűzhely mellett kuksolva, Magyarország legnagyobb zománcfazekában éjfél óta főzi a halászlevet.” (Örkény István: Csillag című egyperces novellája)
Dörgicse a Balaton északi partján fekvő kistelepülés, amely 1950-ben három település, Alsódörgicse, Felsődörgicse és Kisdörgicse egyesítésével jött létre. Már a középkorban is lakott térség volt, a különböző „Dörgicséző” falvakból feltételezhetően hat is volt korábban. A 19. században javarészt egyházi birtokosai voltak, I. Ferenc azonban Alsó- és Felsődörgicsét a piarista rendnek adományozta. Lakosai mezőgazdasággal foglalkoztak, de a talaj minősége okán inkább a szőlészetben és így a bortermelésben értek el jó eredményeket. A török idők megtépázták a települést és szinte teljesen elnéptelenedett. A későbbi századok során is folyamatosan apadt lakossága, így az egyesítés idején Felsődörgicsén már csak 222 fő élt.
Ugorjunk az időben, egészen pontosan 1979-re. A Minisztertanács jóváhagyja a VÁTI által készített regionális rendezési tervet, amely a balatoni üdülőkörzettel foglalkozik, azon belül is kiemelten a zártkertekkel. De mit is jelent a zártkert fogalma? Ez a ma már megszűnt telekkönyvi kategória a nyaralókat, gyümölcsösöket, pincéket, gazdasági és rekreációs céllal épült ingatlanokat jelölte. Az 1950-es években még kisüzemi kertészetek voltak, majd gomba módjára kezdtek el szaporodni rajtuk a hétvégi telkek, ami egyre inkább aggasztotta a belföldi turizmust felpörgetni kívánó kormányzatot.
„A Balaton környéki zártkertekben a természeti környezet, az üdülési és idegenforgalmi vonzerő védelme érdekében csak a tájat nem károsító, nem szennyező, a szőlő- és gyümölcs kultúrát őrző tevékenységet szabad folytatni. Ehhez tudatosan tevékenykedő emberekre van szükség, akik megfelelően művelik, gondozzák a földeket, a tájat és egyúttal biztosított kikapcsolódásuk, pihenésük is.”
Dörgicsén hat tagban helyezkedtek el a zártkerti területek: Margya, Agyaglik, Apácska, Bece-Gergnye, Erdei és Kisleshegy. Az 1982-es vizsgálat szerint a korábban értékes szőlőtermesztés ekkor már csak 29,6%-ban volt jelent az összes zártkerti területből. Sok volt a parlagon hagyott terület és a romos présház. Utóbbiból összesen 88 darabot számláltak, többségük cseréptetős volt és a helyi népi építészeti értékeket képviselte. A település különösen jó tájképi és természeti adottságokkal rendelkezett, a dűlőkről szép panoráma nyílt a Balatonra és a környező hegyekre.
Ma már a faluhoz tartozó Becce-hegyen és Agyaglikon műemléki védettség alatt állnak a több száz éves présházak, amelyek még emlékeztetnek a dörgicsei borok korábbi hírnevére. A présházakon kívül 18-19. században épült barokk és klasszicista stílusú homlokzattal rendelkező házak is műemléki védettséggel rendelkeznek, így látogatóként egy igazi skanzenben érezhetik magukat a környezetben.
A település kis mérete ellenére három, jelentős műemléki értékekkel bíró középkori eredetű templomrommal is büszkélkedhet. Először a hazai régészet atyjának tekintett Rómer Flóris számolt be a dörgicsei romok állapotáról még a 19. század közepén, de csak 1959-ben kezdődött meg a megmaradt épületrészek szakszerű feltárása és állagmegóvása. Először a felsődörgicsei templomromra került sor, amelynek vizsgálata során összesen három különböző periódusra utaló épületrészeket találtak – a legkorábbit a 11. századra datálták. Az eredeti ásatási feladat csak a déli, fennálló templomrom feltárására szorítkozott, így Cseh István állagmegóvásra készített tervei nem tartalmazták az újonnan megtalált részeket. Koppány Tibor módosított tervei alapján kezdődhettek meg a munkálatok, amelyek az álkereszthajó ívét rekonstruálták, valamint a déli és északi falakon eltérő mértékű kiegészítésre került sor.
Az alsódörgicsei templom építése valószínűsíthetően a fehérvári káptalan nevéhez fűződött. Épülésekor, a 14-16. században a település még Boldogasszonydörcsiként szerepelt, így a templom is Boldogasszony tiszteletére épült. A templom széles, háromemeletes toronnyal rendelkezett, amelynek maradványai ma is impozáns látványt nyújtanak. Az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából 1967-ben történt meg a templomrom állapotfelmérése, ezzel párhuzamosan pedig régészeti feltárása. A munkálat három egymással összhangba állított tahiméterrel készült, azonban még így is akadtak nehézségek, hiszen egy határozatlan vonalú épület felméréséről volt szó. A főhomlokzat kiértékelési rajzán sematikusan ugyan, de megjelenítették a jellegzetes köveket és a kőhiányokat is.
A harmadik rom a Dörgicsétől kissé távolabb eső Kisdörgicse területén fekszik, amely ma már szintén a település részét képezi. A 12. században épült Szent Miklós-templomról, akárcsak Kisdörgicse történetéről, keveset tudunk. A felsődörgicsei templomhoz hasonlóan itt is 1959-ben végezték el az állagmegóvási munkákat, melynek során korábbi épületmaradványokat nem fedeztek fel, ez a félkövéres szentélyzáródású templomtípus igen elterjedt volt a kora középkorban.
Felhasznált források:
DKT/ÉGA/FTV/-66_1547 - Dörgicse, Alsódörgicse templomrom felmérése
OTTT/BTI/5823/83/4a – Dörgicse, zártkertrendezési terv, vizsgálat.
Felhasznált irodalom:
Éri István–Gerőné Krámer Márta–Szentléleky Tihamér: A dörgicsei középkori templomromok. In: Dercsényi Dezső et al. (Szerk.): Magyar műemlékvédelem 1959–1960. Országos Műemléki Felügyelőség kiadványai. Budapest, 1964.
Kovacsics József (szerk.): Veszprém megye helytörténeti lexikona 2. - Magyarország helytörténeti lexikona 2. Budapest, 1988.