Ugrás a tartalomra
bánya

Lyukóbánya egy a diósgyőri Acélművek szénellátását biztosító körülfekvő telepek és települések szénmezői közül. Mára a feledés homályába veszett omladozó viskóival, kiégett kertjeivel, kóbor kutyáival, azonban néhány nemzedékkel korábban még megingathatalan, sztoikus bástyaként állt a környék szénbányászatának középpontjában, büszke bányászcsaládokkal, akik a település egyre feljebb és feljebb ívelő történetét alakították. 

Az önálló községi, falusi vagy városi rangra sosem emelkedett Lyukóbánya a bányászat beindulása előtt is fontos szerepet töltött be a régió gazdaságában, területe ugyanis a diósgyőri koronauradalom erdő-és vadászterületéhez tartozott, egészen a 17. századig, amikor Miskolchoz került, hogy a város egyik szőlőhegyévé váljon. A fennmaradt források szerint a szőlőhegy lábánál állt a Megállj nevű kimérés, amely a szőlőtermelés-és feldolgozás, illetve a beszolgáltatás feladatait ellátó dézsmafelügyelet központjául szolgált – úgy hírlik, maga a mindenkori kocsmáros volt azzal a feladattal megbízva, hogy a szőlőből, a szüretről hazatérő városiakat, mint ahogyan azt a talponálló neve is sejtetni engedi, megállítsa, s ne engedje őket „dézsmafizetetlenül” hazatérni. A terület azután sem szakadt el a földműveléstől, hogy a fókusz a (nehéz)iparra helyeződött, a környező erdős-ligetes dombokat és az azokból kihasított, művelés alá vont szántókat, mezőket-réteket a mai napig művelik. Lyukó mégsem erdőiről, mezőiről híres – Lyukó bányásztelep(ülés). Nevének etimológiája nem közmegegyezés tárgya: vannak, akik az alagutak, járatok képzetével társítva a magyar „lyuk” szóból eredeztetik, vannak, akik hieroglifikus nyelvemlékekhez kötve a hun, avar és honfoglaló magyar vallásrendszer életet, bőséget hozó napistenének nevéből származtatják. 

Lyukói bányaüzem átnézeti helyszínrajza. Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

A kelet-borsodi, Miskolc környékére koncentrálódó, a borsodi szénmedencék közül a legdélebbre fekvő lyukói szénmedence felfedezése a 19. század első feléhez köthető. Már a század első évtizedeiben megjelennek azok a vállalkozó kedvű tisztviselők, akik egy-egy egyéni engedélyért folyamodva igyekeztek kihasználni a miocén korú szénmező adottságait, de tervezett és rendezett, rendszerezett bányászat csak a század közepén kezdődött. A kiegyezéssel egy időben döntöttek a Diósgyőri (Magyar Királyi Állami) Vas(-és Acél)gyár megalapításáról, ami elengedhetetlenné tette a nagy mennyiségű és magas minőségű szén hatékony bányászatát. A terület sajátossága, hogy a szénkibúvásokból indított tárók néhány méter után elérik a széntelepeket, ami lehetővé tette, hogy idő-és költségigényes ipari beruházások nélkül, könnyen és gyorsan jussanak hozzá a szénhez. 

Mánik Sándor a 19-20. század fordulóján felismervén a szén nagy és egyre nagyobb jelentőségét – amelyet tetézett, hogy a trianoni békeszerződés az új határokon kívülre helyezte a szénlelőhelyek nagyrészét –, az akkor Annabányának nevezett területen 1924-ben megalapította a Lyukóvölgy Szénbánya Vállalatot, amelynek első, Mátyás-akna névre hallgató tárnáját 1938-ban nyitotta meg. A bányaélet két teleppel indult: az I., nevezetesen Mátyás-telep kibúvásain nyitották meg a Franciska, az Alsó-, a Középső és a Felső-Mátyás, illetve az Alsó- és Felső-János-bányát; a valamivel északra fekvő Pálinkás-telepi kibúvásokra épült a II., azaz a Wiesner-telep, noha erről később kiderült, hogy szene gyenge minőségű, így valódi termelés itt sosem folyt. 

Az 1930-as évek végén (1938) kialakított, akkor korszerűnek számító lyukóbányai bányatelek öt, miocén eredetű széntelepet foglal magában, amelyek közül kettőben, a fenti I. és a IV. számú telepeken folyt a termelés – a IV. Adriány-szinti, megközelítőleg 300 méter mélyre nyúló, 2-2.8 méter vastagságú barnaszéntelep az, ami az 1950-es évektől a 2000-es évekig 11.600 kJ/kg fűtőértékű barnaszenével szolgáltatta a Borsodi Hőerőmű tüzelőanyag-ellátását. A bányában négy függőleges akna található, amelynek két centrálisan kialakított ikeraknája többfunkciós telepítésként szolgálva egyszerre látott el személy-és anyagforgalmazási, szellőztetési és termelvénykiszolgáltatási feladatokat. A lyukói bányászok frontfejtéssel dolgoztak – robbantásos jövesztéssel kialakított, fémgerendákkal biztosított alagutakban kézi és gépi erővel, például fejtésbiztosító hidraulikus pajzsok, rakodógépek és láncos vonszolók segítségével termelték ki a szenet, amelyet aztán kiskapacitású csillék segítségével juttattak el A pontból B pontba. A szenet, ami egy, a Lyukó és Berente között feszülő, 14 km hosszú kötélpályán jutott el a kitermelésének helyétől a feldolgozásának helyéig, a felszíni Szénosztályozón osztályozták, s a meddődarabok meddőhányóra szállítása után az erőműbe vitték. Biztonságos bányának számított – sem a sújtólég-, sem a vízveszély nem jelentett biztonsági kockázatot, de szénporrobbanás, gázkitörésveszély, por-és sugárártalom szempontjából sem minősítették. 

A bányatelepítés feltétele az volt, hogy a Diósgyőri Vasgyár kiépítse a Diósgyőr és a létesítendő bányatelep közötti utat, a Vasgyár azonban ennél nagyobb vállalást tett: a bányatelep üzemi és személyi ellátására olyan kiszolgálóhelyiségek felépítését vállalta, mint a munkásszálló (munkásbarakk), a négy-és hatosztatú munkáslakások, az orvosi rendelő és a mentőhelyiség és az üzemmérnöki lakás, illetve előirányozta az oktatás és nevelés intézményeinek felállítását, kialakításukig a tanköteles korú gyermekek legközelebbi intézménybe való oda-vissza fuvarozását. A modernnek számító bányásztelep 1940-re épült fel. Az 1940-es évek második felének lyukói beszámolóiból tudjuk, hogy a gyermekek iskoláztatása körül megfelelő helyiség hiányában problémák adódtak, így az iskolások kénytelenek voltak „a hegyeken keresztül Perecesre járni” – azonban az nem derül ki, hogy a bányatelepítés során tervezett épületek nem valósultak meg vagy használhatatlanná váltak a háború során. Az államosítás utáni új fenntartó, a Magyar Állami Szénbányák Rt. 24 millió forintos beruházást tervezett a területre, amely magába foglalta nem csak a kisgyermek- és gyermeknevelés intézményei, az óvoda és az iskola, de a kultúrház felépítését is.

Lyukói bányaüzem fúrásainak áttekintő helyszínrajza. Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

A második világháború után a bányászat a magyarországi újjáépítés alapjává vált, s stratégiai ágazatként az egyik első területként került államosításra 1946-ban. Az államosítás a modernizációt jelentette: a gépesítést és a munkaerőhiány felszámolását. Az államosítás után a Diósgyőri Acélművek egyre nagyobb és nagyobb szénigénye magával hozta egy új közvetlen, kerülőutak nélküli szállítmányozási infrastruktúra kiépítését, ami lehetővé tette a kitermelés és a felhasználás helye közötti direkt összeköttetést. 

Hamar párrá nőtte ki magát a keskeny nyomtávú, 1000 mm-es iparvasút, amelynek egyik vonala így a Baross-aknáról Perecesen át, a másik vonala Lyukóbányáról Erenyőn át bonyolított a személy- és teherforgalmat, a Bányászati Tervező Intézet tervezőinek és a Bányászati Aknamélyítő vállalat kivitelezőinek jóvoltából. A meglévőnél nagyobb méretűre és nagyobb kapacitásúra, villamosvontatásra tervezett alagutat 1951-ben kezdték építeni, kétfelől. A hevenyészett tervezési-kivitelezési munkálatoknak köszönhetően azonban a két oldal összenyitásakor csaknem másfél méteres áttörési hiba keletkezett, amely késleltette az átadást és a használatbavételt. Nem ez volt azonban az egyetlen mulasztás: az építési munkálatok idején, homokbetörés következtében, egy ember életét vesztette, így az alagút még azelőtt áldozatott szedett, hogy egyáltalán elkészült volna. A kész alagút 1848 méteresre nőtte ki magát, amelynek szélessége 3.7, ívszélessége 3.9 méter, sínkorona és zárókő közötti magassága 3.8 méter. A már meglévő, Graenzenstein névre hallgató „kistestvére” forma-és anyagvilágát követve cementhabarcsba épített beton idomkövekből, illetve két rövid szakaszon téglából áll, 100 méterenként búvófülkék kerültek kialakításra. A sínpárt egymástól 77 centiméternyire lefektetett talpfákon fekvő, 34.5 kg/fm súlyú sínek alkotják, amelyek maximális tengelynyomása 8.5 tonna, maximális sebessége 25 km/óra. Bár napi 2500 tonna szén szállítására tervezték, alig 400-500 tonnát hordott, kapacitásai jelentős részét lefoglalta ugyanis a műszakoló bányászok személyszállítása. A vonal villamosítására soha nem került sor, azon végig 495-ös gőzmozdonyok közlekedtek. Az alagút két év alatt készült el: 1951 és 1953 között épült, 1953. április 15-én vette használatba a Borsodi Szénbányászati Tröszt, így a kibányászott szén egyenesen a vasgyárba kerülhetett – nem mellesleg pedig a közeli Perecesen saját házban vagy munkásszállón lakó bányászok közvetlenül járhattak munkába – azonban alig két évvel később a MÁV kezelésébe került, a szervezet azonban műszaki hiányosságokra hivatkozva a tulajdonjogot nem, csak az üzemeltetési jogot volt hajlandó magához venni. 

A Lyukói bányaüzem rétegszelvényei. Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

1960-ban az alagút több szakaszán falrepedések jelentek meg, amelyet a helyi erők a vonal alatti szénfejtési munkálatoknak tulajdonítottak, amelyekről azonban a MÁV és az UVATERV szakértőinek bevonása után kiderült, hogy sokkal több köze van a kivitelezés során elkövetett hibákhoz, mint a bányamunkálatokhoz. Kiderült ugyanis, hogy az oldalfalak mögül hiányzik a betonkitöltés, a boltozati kövek közül hiányzik a fugakitöltés. A személy-és teherforgalomra egyaránt veszélyes alagút közlekedését még abban az évben, 1960. augusztus 14-én leállították. Ez nem jelenti azt, hogy egy költséghatékony felújítás után ne tervezték volna újranyitni az alagutat, azonban a falazat- és mennyezetmegerősítési munkák, a szellőztetőrendszer-felújítás ellenére sincs nyoma annak, hogy valóban újra üzembe helyezték volna a vonalat. Eddigre csökkent a szénbányászat jelentősége, így már semmi sem indokolta további fenntartását, így 1971. január 1-jén végleg bezárták a vonalat. A síneket felszedték, a szellőztetőrendszert felbontották, az alagút perecesi végpontját feltöltötték – egykori bejáratának emlékét ma emlékmű őrzi – a lyukói bejáratot szabadon hagyva óvóhelyet alakítottak ki. A szén ettől kezdve kötélpályán jutott el Berentére, a berentei erőműbe, ugyanis a vasgyárnak, ami időközben pakura-és földgáztüzelésre rendezkedett be, többé már nem volt szüksége nyersanyagra. Ez a nem helyi bányászok mindennapi ingázását is jelentette.

Azok a lyukói bányászok, akik nem a bánya közvetlen közelében kialakított lakásokban éltek, részben Miskolc Pereces nevű, tradicionálisan „bányászvárosrésznek” számító telepéről vagy a bányászatra berendezkedett közeli kistelepülésekről, például Parasznyáról vagy Radostyánról érkeztek, a bánya bezárása előtti időkben már sajószentpéteriek és kazincbarcikaiak is fel-felbukkantak közöttük. A Perecesen működő Ipari Szakmunkásképző Intézet és Lyukóbánya között szoros szakmai kapcsolatok húzódtak, amelyek a fiatalok oktatásánál kezdődtek: a lyukói bánya egyik elkülönülő bányamezején föld alatti és föld feletti tanműhellyel segítette a perecesi iskola tanulóinak nem csak elméleti, de gyakorlati képzését.

Miskolci látkép, háttérben a Diósgyőri Acélművek. Dokumentációs Központ/Fotótár/FTV gyűjtemény

Lyukói bányamunkásnak lenni egyet jelentett a biztos megélhetéssel – a bányát, a bányászatot és a bányászéletet a kiszámíthatóság jellemezte, hiszen úgy tartották, hogy aki ott kezd dolgozni, onnan megy nyugdíjba, s míg a bányász életútján végighalad, a bánya által nyújtott szolgáltatásokat veszi igénybe, a lakhatást, a jutányos áron hozzáférhető közműszolgáltatásokat, az egészségügyi ellátást, az egészségvédelmi szolgáltatásokat, például a szanatóriumi kezelést vagy az üdülést, a gyermekei számára az oktatási-nevelési intézményeket, a kultúra és a sport tereit, az infrastruktúrát stb. A bányászat társadalmi megbecsültséget élvezett a térségben, ami mellé kényelmes életkörülményeket teremtettek a trösztök a lakáshoz jutás lehetőségével, a szénjárandósággal, a bánya szolgálatában töltött idővel egyenesen arányosan növekvő hűségpénzzel – „…akkoriban olyan volt, hogy abból egy szekrénysort meg lehetett venni egy bányászcsaládnak”, mondta B. István egykori aknász, Szenttamási István Tamás, a lyukói identitás kutatójának egyik interjúalanya. 

A bányászok a testi és nehéz testi munkások megszokott juttatásait élvezhették. Kevés szabadidejükben egyéni és csapatsportoknak hódolhattak a perecesi teke-és lőtérpályán vagy a lyukói kézilabda-és teniszpályán, de látogathatták a klubkönyvtárat vagy a fúvószenekar próbáit is. Az államosított működés idején nagy hangsúlyt fektettek a bányászok oktatására-nevelésére, a kulturális és a sportéletük felvirágoztatására, de egyéb tárgyi juttatásokkal, például ingyenesen biztosított munka-  és díszegyenruhával, lábbelivel is ellátták őket, ugyanakkor jelen volt az ideológiától nem mentes, a termelékenységet serkentő munkaverseny-mozgalom és a hűségjutalom-rendszer is. A brigád nem szűnt meg brigád lenni a munkahelyen kívül, a munkaidőn túl sem: az egy műszakban, egy közösségben dolgozó férfiak együtt kirándultak, együtt ünnepelték névnapjukat és születésnapjukat, házasságokat, gyermekszületéseket és keresztelőket – a bánya erkölcsi és anyagi támogatásával. A bánya, a műszakok rendje az egész környék életét meghatározta, hiszen nem csak a munkások és a munkáscsaládok, de a környék szolgáltatói is a bánya rendjéhez igazodtak. Az év legjobban várt napja a bányásznap volt zenekarral, felvonulással, kirakodóvásárral, bállal.

Bányamunkások .Dokumentációs Központ/Fotótár/FTV gyűjtemény

A domboldalakat lassan zártkertekké osztották, hogy a lyukói bányászok és a diósgyőri kohászok a természetben, tiszta levegőtől, napfénytől, fáktól-bokroktól körülvéve tölthessék szabadidejüket úgy, hogy azzal a korszakra és a térségre jellemző ellátási hiányt is kiküszöböljék: a kihasított kis telkeken lehetőség nyílt a „háztájira”, például zöldség-és gyümölcstermesztésre. Ezekből a kiskertekből nőtték ki magukat a hétvégi házak, amik gombamód szaporodtak, miután az 1970-80-as évek fordulóján engedélyezték a közművek, elsőként a víz és a villany bevezetését – az előbb félkomfortossá, aztán összkomfortossá váló kis házakba aztán tömegesen költöztek ki a vállalkozó kedvűek, akik a tavasztól őszig tartó időszakot a természetben kívánták tölteni. Az idősek visszaemlékezései szerint a régi Lyukót és az új Lyukót össze sem lehet hasonlítani: virágkorként emlékeznek erre az időszakra, csinos házakkal, rendezett portákkal, művelt kertekkel. 

Bár a kőolajhoz való olcsó és gyors hozzáférés az 1960-as években rombolólag hatott a hazai szénbányászatra, hiszen az 1967-es népgazdasági terv gyorsan reagálva hozzálátott a kőszénbányászat szándékos visszafejlesztéséhez az alacsony mennyiségű vagy minőségű szenet termelő bányák azonnal bezárásával, az 1973-as olajárrobbanás ismét növelte a szén iránti keresletet, amire a megmaradt bányák a szén kitermelésének fokozásával reagáltak. A bánya aranykorát az 1970-es évek második felében élte, amikor megközelítőleg évi egymillió tonna szenet bányásztak ki – ekkor nyerte el a „milliomos bánya” megtisztelő címét –, amelyhez 2500 bányász kemény munkája kellett, az évtized végén termelékenysége azonban egyre csökkent és csökkent, mígnem bezárása idején már csak csúcsidőszaki záró termelésének egynegyedét, 250 ezer tonnát tudott produkálni. A rendszerváltás verte be az utolsó szeget a Miskolci Bányaüzem koporsójába. Az 1990-es évek elején, minden üzemegységátalakítással-és bezárással járó racionalizáció ellenére egyre csak hanyatlott az egykor millió tonnákat kitermelő bánya. Külföldi befektetők jöttek és mentek, s bár néha-néha még sikerült milliókat kibányászni – mindezt az Amerikából hozott munkakultúra és munkabiztonság beépítésével –, a bánya továbbra is veszteséges maradt. 2004-ben, ceremoniálisan, felhozták az utolsó csille szenet – 2005-ben új környezetvédelmi törvény lépett életbe, ami megtiltotta a kéntelenítés nélkül működő gyárakban és üzemekben a magas kéntartalmú, lyukóihoz hasonló szén felhasználását, ami az iparág végét jelentette. 

Jó szerencsét!  

Felhasznált irodalom: 

Lyukóbánya története. Lyukószén Bányászati Befektetési Kft. http://lyukoszen.hu/tortenet. Utolsó megtekintés: 2024. 05. 21.

Jó szerencse a föld alatt, örök beletörődés felette. Írta: Keresztury Ágnes, szerkesztette: Nagy Attila. Elérhetőség: https://miskolcadhatott.hu/lyukobanya-tortenete/?fbclid=IwAR3AQOY7x01FyvKf2Yi86voUg8h02JKQlxoJfr_ONcBXpM51RyH1SMq_Q8k, utolsó megtekintés: 2024. 05. 21.

Diósgyőr – a lyukói alagút sorsa. Írta: Moór Attila. Elérhetőség: https://www.kisvasut.hu/view_cikk.php?id=1922, utolsó megtekintés: 2024. 05. 21.

Lyukóbánya 66 éve (1938-2004). Elérhetőség: https://mabat.gportal.hu/gindex.php?pg=15474274, utolsó megtekintés: 2024. 05. 22.

Szenttamási István Tamás: „A bánya, az volt az életem…” – A munkahely hatása az identitás alakulására a szocialista Lyukóbányán. Múltunk 2007/2. 83-104.