ipar

Lyukóbánya egy a diósgyőri Acélművek szénellátását biztosító körülfekvő telepek és települések szénmezői közül. Mára a feledés homályába veszett omladozó viskóival, kiégett kertjeivel, kóbor kutyáival, azonban néhány nemzedékkel korábban még megingathatalan, sztoikus bástyaként állt a környék szénbányászatának középpontjában, büszke bányászcsaládokkal, akik a település egyre feljebb és feljebb ívelő történetét alakították. 

Az Élelmezési Minisztérium az 1950-es években elhatározta, hogy a lakosság jobb ellátása érdekében új kenyérgyárakra van szükség.[1] A kenyérgyár működése roppant egyszerű: a nyersanyag bekerül az üzembe, ahol lehetőség szerint a legtöbb folyamatot igyekeztek automatizálni. Az elkészült, friss pékárut aztán innen viszik a boltokba. Nem kellett minőségi romlástól tartani, hiszen elméletileg az üzemben mindig ugyanolyan kenyeret tudtak sütni.

Dunaújváros építését egy 1949-es minisztertanácsi határozatban rögzítette az akkor kormányon lévő Magyar Dolgozók Pártja. A város építése mai szóhasználattal élve “zöldmezős” beruházás volt ugyanis a dunapentelei lösz fennsíkon szántóföldek és legelők helyén jelölték ki Dunai Vasmű és a hozzá tartozó akkor még csak 7000 fősre tervezett kiszolgáló lakótelep helyét.