Dunaújváros építését egy 1949-es minisztertanácsi határozatban rögzítette az akkor kormányon lévő Magyar Dolgozók Pártja. A város építése mai szóhasználattal élve “zöldmezős” beruházás volt ugyanis a dunapentelei lösz fennsíkon szántóföldek és legelők helyén jelölték ki Dunai Vasmű és a hozzá tartozó akkor még csak 7000 fősre tervezett kiszolgáló lakótelep helyét. A helyszín választást az határozta meg, hogy a Szalki-sziget tette lehetővé Budapesttől délre egy védett teherkikötő építését, ez elengedhetettlen volt a gyár nyersanyag utánpótlásának tekintetében ami főként a dunán felúsztatott szovjet vasércet jelentette. A gyár kiszolgálására épülő lakótelep tervezését az akkor frissen alakuló állami tervezővállatoknál a Városépítési Tervező Iroda N. V.
(VÁTERV) illetve a konkrét épületek tervezésére pedig a Lakóépülettervező Iroda N. V. (LAKÓTI) bízzák meg 1950-ben. 1953-ig a Madách téren az egykori FKT székházban együttesen működik ez a két szellemi műhely amelyneknek tagja volt a dessaui Bauhaus-ban is tanult és a Szovjetúnióban illetve Chilében már városépítészeti tapasztalatokat szerzett dr. Weiner Tibor is, aki 1950-ben még Rudnai Gyula vállalatirányítása alatt elkészíti a város első tervét.
A város megtervezése az alapoktól indult, hiszen a pentelei fennsík beépítetlen volt, a város helyét a gyártól északra jelölték ki az uralkodó D-i szélirány miatt. Weinerék tudták, hogy ilyen nehézipar mellett a légszennyezés komoly tényező így ezért vették figyelembe az uralkodő szélirányt illetve a gyár és a város közé egy úgynevezett véderdő sávot terveztek. Ez a hozzáállás is tükrözi Weiner emberközpontú várostervezési elveit ő maga ezt így fogalmazta meg 1959-ben “Vajon el lehet-e jutni oda, hogy az egyéni élet minden árnyalatát figyelembe vegye a terv? Az emberek hangulatát, a különböző embertípusok különböző temperamentumát? “A tervezett város” alkotása, a szocialista humanizmus legtágabb fogalomkörének megfelelően tulajdonképpen azt kell, hogy jelentse, hogy egy végsőkig menő analaízis lehetséges, kialakítható az egyéni élet minden árnyalatát kielégítő környezet. Hiszen a “tervezett” városnak - mint új városalapító gondolatnak - legalább olyan minőséget kellene biztosítania, mint a “nőtt” városnak, ahol a történelmi idők lassú fejlődése létrehozta a differenciált hangulatok legkülönbözőbb kereteit…”. Ez az analizáló emberközpontú szemlélet Weinerben még a dessaui évek alatt Hannes Meyer az iskola akkor igazgatójának hatására szilárdult meg benne. Ma már tudjuk, hogy a fent vázolt alapelveket a politikai az évek során többször is felülírta. A város építésének hőskorát 1965-ig Weiner haláláig tekintjük és ezt az időszakot négy építési periódusra oszthatjuk.
Az első periódust amely 1950-től az 1951-es “nagy építészeti vitáig” terjedő időszakot szoktuk tekinteni, ekkor készült el a város első általános terve. Az ún. I. számú lakóegység épült fel még modernista formavilágú típus lakóépületekkel. Formájuk alapján pont, cson, bivalyként szoktunk rájuk hivatkozni építészük pedig Schall József volt. 1952-több változást is hozott tervezésben, lezajlott a fent említett nagy építészeti vita és az ott elhangzottakat nyomatékosítandó, 1952 február 27-én Georgij Mihajlovics Orlov Sztálin-díjas szovjet építész látogatást tesz az épülő Sztálinvárosban és számon kéri a tervezőkön az új irányvonalat a szocreált (szocialista-realizmus). Ettől kezdve él a városban a szovjet alapú szocreál ún. keretes beépítés elv amely alárendeli a funkciót a városképi megjelenésnek. Ekkor kezdik kiépíteni a Kossuth Lajos utcai és a Vasmű úti házsorokat amelyeken már megjelennek a szocreál jegyek díszítésként. Viszont 1952 végéig egy átmeneti korszakot különböztetünk meg. Ekkor fejezik be Ivánka András I. számú Sz.T.K. Rendelőintézetét amelyet a korstílus nem határozottan lefektetett formai nyelve miatt végül egyiptizáló motívumokkal “díszít” fel, vagy Szrogh György Dózsa Filmszínházának épületét. Az épületeken tükröződik ennek az építési korszaknak minden ambivalenciája, mindezek ellenére mégis kiemelkedő épültek a korszak középület építészetében, melyet mi sem tükröz jobban mint, hogy ma már országosan védett műemlékek.
A harmadik építési fázis 1952-54 közötti a szocreál teljes egyeduralmával járó építési periódusban épült a mai Liszt Ferenc és Erkel kerti ún. “L” épületek a Technikumi városrész, és annak két fontos középülete a szülőotthona és a kohóipari technikum (ma Dunaújvárosi Egyetem) épülete kiváló példája már a hazai érett szocreálnak.
A negyedik periódus pedig az 1955-től Weiner 1965-ben bekövetkezett hirtelen haláláig terjedő időszak. Hruscsov szovjet pártfőtitkár a szovjet építészek moszkvai kongresszusán 1954 december 7-én elhangzott beszédében amelyet Major Máté idézett elsőként itthon a Szabad művészet című lapban 1955-ben, gazdasági szempontból elavultnak bélyegezte a szocialista-realizmust és utat engedett az épületek nagyfokú előregyártásának. A szocreál dogmáit levetve Weinerék visszatérnek a modern városépítés alapelveihez. A már elkezdett keretes beépítésű házakat modernebb homlokzattal ruházzák fel, és a beépítési tervekben újból megjelenik a modernizmusra oly jellemző sávos beépítés.
A négy perióduson keresztül és azon is túlmutató központi kérdés volt a város főtere és annak kialakítása amelyre szinte negyedévenként új tervet kellet készítenie a tervezőknek a folyamatosan változó igények miatt. A terveket megfigyelve 1951-ben még egy kisebb léptékű kisvárosias főtér képét látjuk amelyet a központi utasítás miatt egyre jobban növelni kellett. A feladat jelentőségét bizonyítja, hogy 1953-ban tervpályázatot írtak ki a térre amelyre a kor több jeles építésznek érkezett be pályaműve, ezeket a terveket tovább dolgozva készült el weiner 1954-es tervváltozata amely egy szovjetizáló monumentális hatású tervet képzelt el, majd 1956-ban már egy teljesen más szemléletű terv készül kissé dán illetve holland hatásokat tükrözve. Az 56-os terven pedig központi helyen addig álló Sztálin-szobrot pedig felváltja egy országzászló amely különösen érdekes gondolat ha figyelembe vesszük, hogy már az 56-os események után járunk. A város főterének végső beépítését Weiner már nem érhette meg a tér terveinek végső kialakításán talán látszik is ez, a félbemaradás és egy másik építész másfajta az eredetitől eltérő szemléletet hiszen a tér már nem nyitott a Duna felé, lezárták a mai bírósági épületszárnnyal ami eredetileg pártszékház volt. És csak 2014-es átépítés, felújításkor nyúlnak vissza a Weineri elvhez amikor kiépül egy sétány a Duna-part és a Városháza tér között.
Dunaújvárost a 60-as évektől kezdődően már többen is kritizálták, számonkérték rajta a különböző periódusok összes hibáit de talán Farkasdy Zoltán Weiner jó barátja a városi kórház építésze foglalta össze a Kortárs 1967-es számában hogyan is kellene viszonyulnunk egy ilyen “csinált” városhoz: “A kialakulás útja nem a történelem hanem az elhatározó gazdasági akarat megvalósításának egy gyors menetben véghezvitt folyamata. A város csak generációk összmunkájaként fog ezekből a településekből kialakulni ahol a fejlődés számára az új telepítés biztosítja a legszükségesebb technikai feltételeket, ott működőképes vázat hoz létre, csak a kereteket jelöli ki, hogy legyen alkalma ezen keretek között az ott majdan élő emberek sajátos életét kiformálnia. Ahol új városok telepítésénél ezt teszik, ott egy idő múlva ki fog alakulni a városi élet és ennek megfelelő városi jelleg is. Mindebből következik, hogy a város alapítás és alkotás nem befejezhető lezárható folyamat és eredményei leméréséhez hosszabb türelemre van szükség.”
Ma már Dunaújváros egy élő és működő 70 éves város amely ugyan tükrözi azt a kort amelyben született, de mégis egy valóban élő valódi várossá érett.
