„Debrecen egyik legrégibb nevezetességét, az Arany Bika szállót is elérte a végzete, hogy a modern kultúra építse fel romjain mindazt a kényelmet és művészetet, amit a ma embere joggal igényel.”
A mai Bajcsy-Zsilinszky és a Piac utcák sarkán áll egy szecessziós épület: becsületes nevén Grand Hotel Aranybika ****, de a népnyelv csak Aranybikának, esetleg Aranybika Szállónak hívja. Nevét egykori tulajdonosáról, a Bika családról kapta, akiknek telkét és házát a família elszegényedése után Debrecen városa 1690-ben megvásárolta, hogy az épületben fogadót alakítsanak ki. Cikkünkből megismerhetik a Bika János egykori fogadójából született, mára már országosan ismert és elismert hotel, az Aranybika Szálló múltját, jelenét és jövőjét.
Debrecen őskor óta lakott területe a nyugat- és kelet-, illetve az észak- és dél-európai áruforgalom hagyományos útvonalainak metszéspontján feküdt, így nem csak a debreceni iparosok és kereskedők jutottak el a kontinens nagyobb városainak vásáraiba portékáikkal, de a város is vonzotta a külhoniakat. A piac- és vásártartás királyi kiváltságaival megtámogatott település a középkor óta rendkívül nagyarányú idegenforgalmat bonyolított, azonban a vásározók elszállásolása egészen a 16-17. századig megoldatlan maradt. A vásárra érkező kézművesek és kereskedők, csakúgy, mint a vásárlók maguk, sokáig a város falain kívül felhúzott, kétes közbiztonságú sátorvárosban voltak kénytelenek megszállni, azonban az 1600-as évekre a puritán erkölcsöket valló városi tanács lehetővé tette a nem helyiek számára is az éjjeli városban tartózkodást, lefektetve ezzel a helyi szállodaipar alapjait. Ez tekinthető Debrecen turisztikai központtá válása első, tudattalan lépésének.
Debrecen városközpontjában, a cívisváros egyik jelképévé vált Nagytemplom közvetlen szomszédságában fekszik a ma már négycsillagos Grand Hotel Aranybika. Ha az egyszeri szemlélő ma végigfuttatja a tekintetét a szecessziós tornyokon és fesztonokon, joggal hiheti, hogy egy 19. század végi–20. század eleji építészeti műről van szó, azonban az Aranybika története annál jóval régebben kezdődött. 1536-ban egy – ahogyan ezt beszélő neve is sejteti – akkor már csaknem 300 éve állattenyésztéssel és állatkereskedelemmel foglalkozó gazdálkodó família, a Bika-család birtokolta a telket, ahol ma a szálloda áll. Debrecen városa 1690-ben árverésen vásárolta meg az akkori Piacz és Nagyuj utcák sarkán álló családi telket, amelyen egy kis kőépület állt, hogy azt beemelje a városi tulajdont képező közházak hosszú sorába. Később, reagálva az idegenforgalom megnövekedett igényeire, ezt a kis kőházat alakították át fogadóvá, amelybe nem fért be több, mint négy vendégszoba és egy ivószoba – erre ma már talán a „bár” fogalmát használnánk –, illetve az üzemeltetői-karbantartói feladatokat ellátó vendéglős részére kialakított egyszobás kis lakás. Hogy a Bika-ház a maga csekély méretei ellenére is kiemelkedő körülményeket biztosított szállóvendégei számára, bizonyítja, hogy gróf Eszterházy Antal „kuruc generális” ide kérette át saját és 50 katonája szálláshelyét a város másik, a kényelemhez szokott főúr számára elfogadhatatlan ellátást nyújtó Fejérló szállóból, s ragaszkodott is szálláshelyéhez a Rákóczi-szabadságharc végéig.
A Rákóczi-szabadságharc pusztításában megrongálódott épületet hamar helyreállították, s a század végére a központi helyen lévő, kényelmes fogadó olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy a folyton növekvő fogyasztói igények kielégítésére azt emeletráépítéssel bővíteni volt szükséges. A bővítés részben hálóhelyiségeket, részben pedig egy közös használatú, közösségépítő-közösségmegtartó báltermet adott az épülethez, jelezve annak helyi és helyközi kultúrára gyakorolt jelentőségét. Ekkor, nem csak egy szállóként, hanem „a szállóként” való, saját jogán történő meggyökeresedésekor került fel homlokzatára a ma is látható, vasból vert, rézzel borított bika-forma cégér. Ugyan a bővítés minősége megkérdőjelezhető volt, olyannyira, hogy 1809-ben a teljes emeletet le kellett bontani és újraépíteni, a szálloda egyre inkább hasonlítani kezdett mai önmagára. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a kelet-magyarországi harcok csapatainak és csapatvezetőinek szinte állandó szálláshelyéül szolgált – a legendás Bem „apó”, azaz Bem tábornok is többször szállt meg itt.
Az 1850-es és 1860-as évek infrastrukturális változásai, a megyehatárok ki- és eltolódása és a vasúthálózatba való bekapcsolódás jelentősen megnövelte a város idegenforgalmát – ami azt jelentette, hogy a rendelkezésre álló kevés állandó szálláshely befogadóképessége elenyészőnek bizonyult. A város közgyűlése 1877 őszén fogadta el a Bika szálló helyén létesítendő nagy szálloda építési tervét, amelyet akkorára terveztek, hogy a saroktelek körül álló telkeket és házakat is felvásárolták létrehozásához. Az új épület terveit Gál József debreceni illetőségű építész készítette, azonban mind a tervezés, mind a tervezés alapján történő kivitelezés hibái és hiányosságai miatt azokat hamarosan Steindl-tervek írták felül. 1882 fordulópontot jelentett a szálloda életében: a hagyományos városkép részét képező, egyemeletes kőépület helyett ekkorra felépült annak modernebb változata, az Országházat is jegyző Steindl Imre tervei alapján. A külső építészeti jegyek belsőépítészeti változásokat is takartak, ugyanis a korszak felpezsdülő kávéházi kultúrájához kapcsolódva – és abba bekapcsolódva – kávéház és vendéglő is helyet kapott. Azonban a századforduló folyton fejlődő gazdasági és társadalmi viszonyai, azok átalakulása mellett hamar elavulttá vált az épület – főmérnöki szemle állapította meg róla, hogy a közös helységek sötétek, beosztásuk elégtelen, állandó bővítésre, „toldozásra-foldozásra” szorulnak. Két emelet ráépítését tervezték.
A ma ismert szállodaépület azonban az első világháború kirobbanása okán csak valamivel később, 1915-ben született: ekkor épült fel a Hajós Alfréd – mellékállásban az első magyar olimpiai bajnok – által megálmodott szecessziós épület. A vidéki viszonylatban óriásinak számító komplexum 192 szobája mellett dísztermet, színháztermet, megújult kávéházat és megújult éttermet, sőt, a városban akkoriban felfedezett termálvíz (ki)használatával saját fürdőt bocsátott a látogatók rendelkezésére.
A második világháború az Aranybikán is nyomott hagyott: a várost érő ismétlődő bombázások súlyos károkat okoztak az épületnek: a légnyomás rendszeresen betörte az újra és újra bevágatott ablaküvegeket, a srapnel folyamatosan beszakította a tetőt, a fűtőberendezések megsemmisültek – mindazonáltal lakható maradt, meglehetősen magas komfortfokozattal. A háború végén mind Magyarországon, mind külföldön az a hír járta, hogy a szövetséges bombázók parancsot kaptak a szálloda megkímélésére, mert annak fontos szerepet – a háború után meginduló politikai élet központjának szerepét – szánták. A város ostroma után a szálloda előbb a szovjet parancsnokság támaszpontja lett, majd a Debrecenbe érkező hazai és moszkvai politikusok tényleges bázisává vált. Amellett, hogy politikai gyűlések és értekezletek színhelye lett, 1944. november közepén, mint a háború utáni élet újraindításának hírnöke, megnyitotta étkezdéjét a közellátási nehézségekkel küzdő lakosság számára, a környékbeli kisebb kifőzdék pedig követték példáját.
1948. december 27-én „állami gondozásba” került, azaz az ország nagy(obb) városaiban működő reprezentatív szállodákkal együtt állami tulajdonba vették, új gondviselője bérlők hosszú sora után a Belkereskedelmi Minisztérium lett. Az állam, hogy a szálloda színvonalát emelje, megszüntette közellátó funkcióit és kisebb belsőépítészeti, illetve a berendezést érintő átalakítások után az új gazdasági elit számára specializálódva nyitott újra: 1957-től magyaros bútorzat és népies dísztárgyak várták az ide látogatókat, akik szinte nyugat-európai bárban érezhették magukat az új félemeleti grillmulatóban – legalábbis a szálloda vezetésének szándéka szerint. Ebben az időszakban a belsőépítészeti áttervezésre és átalakításra helyeződött a hangsúly egy nagyobb, az épület egyedi és eredeti külső jegyeit is megváltoztató beruházás miatt, noha a korszak építészetének hivatalos álláspontja szerint „ormótlan, szecessziós palota” volt csupán a Püspöki Palotával és a Bankházzal együtt, amelyek a Nagytemplom előtti tér klasszicista atmoszférájába erőszakkal betüremkedve tönkretették azt. „… sajátos debreceni jelenség: a ’puritán kálvinista’ város, ahelyett, hogy helyi klasszicista hagyományait nevelte volna tovább, neobarokk épületeket emelt, magyaros motívumokkal cifrázott újromán templomot, s alkalmazkodott a nagypolgárság szecessziójához. Volt ebben proccos hivalkodás és volt az újnak, a korszerűnek, a világos szerkesztési elv érvényesítésének is szerepe, nemcsak az úrhatnám, de praktikus Debrecennek tehát… Aprólékosan nyugtalan s olcsó hatású az Aranybika Szálló …” – hangzott a kritika, amellyel azonban nem mindenki értett egyet: Ferkai András például eklektikusként határozta meg (Magyar Építőművészet, 12. évfolyam 6. szám (1963). 41. Koczogh Ákos: Debrecen. Magyar Építőművészet, 35. évfolyam 6. szám, (1986), 63. és Ferkai András: Gellér Ferenc – Debrecen műemléki katasztere 1985.)
Az egyébként egységes és egységesen szecessziós összhatást némileg megbontotta, mikor 1973-ban, a debreceni városközpont rekonstrukciójának tervezésekor és kivitelezésekor az Aranybikához illesztettek egy 230 ágyas épületszárnyat a korszak építészeti stílusának megfelelően. Az elemekből álló blokkot az akkor már ötödik éve működő debreceni házgyár biztosította, ami évenként háromezer környékbeli lakás elemeit is szolgáltatta, de a gyár és a gyári munkások jegyezték a hajdúszoboszlói Délibáb új szárnyát is. A 300. születésnapját ünnepelte a szálloda, amikor a rendszerváltás idejére használaton kívül került szakasz rendbehozatala mellett döntöttek: 1999-ben a hotel visszanyerte régi fényét s „régi” szárnyát – 205 hálóhelyiséggel, köztük 10 stúdió-és 12 apartmanszobával, illetve négy luxuslakosztállyal várta vendégeit a teljes kapacitásával összesen 500 ágyas, magát négycsillagossá kinövő Aranybika Szálló.
A szálló bruttó 13.600 m2 szintterületének célcsoport szerinti megosztása új tulajdonosának, a tanulóéveit az Aranybikában töltő Boros Józsefnek köszönhető: a régi, „patinás” szárnyat az üzletembereknek, míg az újat a hazai turizmus számára új lendületet jelentő fiataloknak és fiatal családosoknak szánta. 2021 óta új tulajdonosa van az épületnek: az országos hálózattal rendelkező tehetséggondozó intézmény, a Mathias Corvinus Collegium, amely megvásárolta az épületet, hogy annak átalakítása után (a szocializmus idején épült szárny felszámolásával annak részleges bontása árán) ott kialakíthassák kelet-magyarországi központjukat. Az intézmény nyílt tervpályázatot hirdetett a megtartani kívánt épületrész felújítására, valamint a Collegium kapcsolódó épületrészére, amelyet a hat pályázó közül a Napur Építésziroda nyert meg.
Felhasznált irodalom:
- Boros József: újra a régi fényében ragyog majd az Aranybika (https://www.dehir.hu/debrecen/boros-jozsef-ujra-a-regi-fenyeben-ragyog-majd-az-aranybika/2013/01/10/, utolsó megtekintés: 2023. 05. 30.)
- Balassa Gábor: A debreceni Aranybika Szálló története. Debrecen, Szabadság, 1959.
Felhasznált források:
- Magyar Építőművészet, 12. évfolyam 6. szám (1963). 41. Koczogh Ákos: Debrecen.
- Városépítés, 1973/2. szám. Radnai Pál: Többletszemlélet vagy telekszemlélet a városközpont rekonstrukciójának végrehajtásánál? 21.
- Építők Lapja, 70. évfolyam 9. szám. (1975. április 21.): Elemekből szállodák, szerző nélkül. 6.
Gyűjteményeinkből:
- DKT/OÉMT/KELETTERV/-1938. Debrecen, Hatvan u. 2-4. Vöröshadsereg útja (mai Piac utca) 1-9. Aranybika Szálloda bővítésének, áruházak és lakóépületek építésének beépítési tanulmányterve
- DKT/OÉMT/KERTI/-1242. Debrecen, Piac utca 11. Hotel Aranybika étterem bővítés kiviteli terve.
- DKT/OÉMT/HAJDUTERV/-5344. Debrecen, Piac utca 11. Aranybika drinkbár kiviteli munkái.
- DOK_FTV-ÉGA_173_79-344_10. Tetővizsgálatok Debrecenben.
- DOK_VÁTI_MV_17_95. Debrecen, Vörös Hadsereg útja.
- DOK_VÁTI_MV_17_09. Piac tér, Háry Gyula szépiája.