x

HU / EN

Gazda Anikó kézzelfogható és kézzelfoghatatlan hagyatéka (1933-1990)

Lőrincz Andrea
2024.01.08. 10:30
ga

„Így az […] álló épületeknek történelmi, kultúrtörténeti, vallástörténeti szerepet is vállalniuk kell.”

Az alig-alig emelkedő földút két oldala nem is lehetne különbözőbb: jobbról metszőollót soha nem látott fák sora hajol fölé, balról apró házak szegélyezik, amik mintha a Magyar Művészeti Tanács 1948-as Falusi Lakóházak c. katalógusának lapjairól kerültek volna oda: hol egy Kádár-kocka, hol egy régi parasztház, hol drótkerítés, hol kőfal, hol fiatal facsemete, hol százéves faóriás. A modernizáció szinte hivalkodó jegyében ekkor már a vidéki kistelepüléseken is magasodó villanyoszlop jól megfér a tradíciót, a tradícióhoz való ragaszkodást jelentő kőkereszttel, amiről Krisztus néz le kicsit szánakozva a nyári hőségben arra járóra. Az utca végén álló templom tornya a házak, a házak gólyafészkes kéményei fölé magasodik. Két-három éves gyereklábakat meghazudtoló sebességgel teker felé pótkerekes biciklijén egy kisfiú. A fekete-fehér fénykép Gazda Anikó hagyatékából származik, aki az egykori VÁTI munkatársaként számtalan ilyen és ehhez hasonló életképet örökített meg, jelentősen túlmutatva ezzel megbízatásain.

DOK_VÁTI_G.A._20_65. Borszörcsök, Petőfi utca. 1983.

 

Gazda Anikó 1956 forradalmi évében vette át diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán működő városépítési tanszéken, s még frissdiplomásként a II. kerületi tatarozó vállalatnál helyezkedett el – ezzel pedig a műemlékvédelmet övező korszakos vita közepébe csöppent. Nem sokkal később a Nógrád megyei Tervezőiroda salgótarjáni részlegéhez került, ahol az ott épülő-szépülő kisebb és nagyobb ipari és ipari jellegű területek fejlesztése-fejlődése kapcsán a múltba való visszanyúlás mellett az a jövő település-és országképének formálásba is bekapcsolódott, hiszen itt új épületek tervezésében működött közre. 1961-ben, egy izraeli-magyar építészirodánál tett közel fél éves kitérő után a Lakótervnél helyezkedett el. Igazi helyét 1963-ban találta meg: ettől kezdve élete végéig a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársaként dolgozott.

Az utolsó fénykép Gazda Anikóról (Múlt és Jövő, 1992. 3. évf. 1. sz.)

Az 1970-es évek közepén, az erőltetett iparosítás „erőtlenedésével” a városrendezés mögött meghúzódó korábbi szándék, ami az iparterületekhez kapcsolódóan új városok és városrészek felépítését tűzte ki célul, létjogosultságát vesztve átadta helyét a hagyományos településjelleg megőrzését célzó irányzatnak. A VÁTI ekkor feladatul kapta az új városrendezési tervek előkészítési munkálatainak, azaz a települések, településcsoportok történetének és utcaszerkezeti, utcaképi, építészeti jellegzetességeinek, megőrzendő értékeinek feltárását. A vállalkozás részeként az Országos Műemléki Felügyelőség megbízást adott a VÁTI-nak, hogy az országban megbúvó, település – esetleg településcsoport – képileg együttesen értékképző építészeti alkotásait kutassa fel. Gazda Anikó, aki addigra a műemlékvédelem népi építészettel foglalkozó szakágának szakértője lett, magára vállalta a feladatot. Legnagyobb vállalása lett ez aztán, hiszen munkatervének kidolgozása során arra a következtetésre jutott, hogy csak akkor tudja a legértékesebbnek együtteseket kiválasztani, ha az összes együttest látta – Magyarországon. 

A csaknem 3000 települést érintő, végtelennek tetsző kutatóút talán legnagyobb érdeme, hogy Gazda kilépett a mára már turistalátványossággá szelídült településképi szentháromság, a templom-községháza-keresztúti Krisztus építményegyüttese mögül, és megörökítette a tájegységek természeti és épített sajátosságait, sőt, sok esetben lakóit is. Az országjárásról ránk maradt dokumentáció a megőrzésre méltónak ítélt építészeti emlékek – és állapotuk – fényképes és szöveges rögzítéséből áll. A fotódokumentáció digitalizálása nemrég vette kezdetét Dokumentációs Központunk Fotótárának munkatársai jóvoltából. Képeiről kertek és kapuk, függönyök és zsalugáterek, útmenti stációk és keresztek, faluvégi pincesorok, népviseletbe öltözött asszonyok és nyájat terelő juhászok köszönnek vissza, felbecsülhetetlenül értékes forrást biztosítva nem csak az építészet és az építészettörténet, illetve a műemlékvédelem, de a történeti humántudományok, például az antropológia, a néprajz, a szociológia és a történettudomány számára is. Gazda ars poeticája szerint a nemzetiségi és vallási csoportok, azaz a „helyiek” teszik élővé az általa dokumentált természetes és épített környezetet, olyannyira, hogy lakosai nélkül egy település sem értelmezhető.

„Amikor Gazda Anikóval találkoztam és a [sáros]pataki zsidóság életével kapcsolatban érdeklődött, Anyám lett a forrásértékű adatközlő: minden házról meg tudta mondani, kik laktak benne. Anikónak segédkezve, a város zsidó házait végigjárva-rajzolva döbbentem rá, hogy az én gyerekkorom is része volt a pataki-hegyaljai zsidóság történetének, hogy a családom és magam is részesei voltunk/vagyunk ennek. Akkor vált számomra láthatóvá, hogy a város településszerkezete, utcái-házai hogyan őrzik a történelmet […].” (Sugár Péter: Érzelmes utószó egy tanulmányhoz. IN: Zempléni Múzsa 4. évf. 4. sz. (2004. tél): Zsidó közösségi épületek Sárospatakon – Gazda Anikó rekonstrukciós vázlata, 1989. 82.)

Gazda a már meglévő tervek, valamint saját korábbi kutatásai alapján rangsorolta az ország kisebb és nagyobb településeit „településképi értékük” mentén. Ennek külső és későbbi értelmezéséhez elkészített egy gyűjtőrendszert, amellyel az országterületről szerzett információk, például a tájegységekre jellemző épülettípusok vagy épületegyüttesek áttekinthetőek maradtak a kutatás lezárulta után is. Ezeket szövegszerűen és vizuálisan egyaránt dokumentálta, a megyénként kötetekbe rendezett fényképalbumokat a megyék rendelkezésére bocsátotta. Hét évig járta az országot. Hét évnyi szöveges és képi dokumentációja nagyrészét azonban sosem adta közre. Néhány tanulmánya anyavállalata, a VÁTI kiadásában megjelenő Településfejlesztés című szaklapban került publikációra (1986, 1987), azonban életművéből könyvei váltak igazán ismertté: népi, illetve zsidó szakrális építészettel foglalkozó munkáit mai napig forgatja több tudományág. A hazai izraelita közösség vallási életének központját jelentő zsinagógákról szóló jelentős művei között tartjuk számon a Magyarországi zsinagógák és a Zsinagógák és zsidó közösségek Magyarországon – térképek, rajzok, adatok c. kiadványait.

DOK_VÁTI_G.A._20_136. Devecser, a volt zsinagóga épülete (fénymásolat). 1983.

Az épített örökség védelme iránt elkötelezett Gazda élére állt a korszakban különösen veszélyeztetettnek tartott zsidó szakrális épületek felkutatásában, felmérésében és a megőrzési kísérletében. Az 1980 és 1987 között, részint szakmai, részint személyes missziója okán újabb országjárásra indult: felkeresett minden olyan települést, amelyek az 19. század második és a 20. század első fele között készült népszámlálások (1828, 1851, 1910 és 1941) során 30 főnél nagyobb zsidó közösségről tudósítottak. A második világháború előtti magyarországi izraelita hitélet maradványaként Gazda 354 zsinagógát, 406 imaházat és 304 imaszobát kutatott fel. 72 imateret talált meg eredeti állapotában, 48 már csak kívülről őrizte egykori arculatát, 124-et teljesen átalakítottak – nem példátlan, hogy Gazda két látogatása között –, 633-at pedig nyomtalanul elbontottak, s egykori helyükről és működésükről csak másodlagos, levéltári forrásokból tudott, tudtak következtetni. Helyszíni szemléi során – míg projektbeli partnere, Dávid Ferenc művészettörténész levéltári kutatásokat folytatott – dokumentálta nem csak az egykori izraelita imaszobákat, imaházakat és zsinagógákat, de az azok köré szerveződő egykori zsidónegyedek településszerkezeti, településképi sajátosságait is. Kortárs terepmunkán és archív könyvtári-levéltári kutatásokon alapuló, fényképekből, alaprajzokból és metszetekből álló gyűjtését nem csak a hazai keretek között rendszerezte, például az épületek forma-és színvilága vagy alaprajza és elrendezése szempontjából, de megpróbálta európai kontextusban is elhelyezni őket – amelynek eredményeivel jelentősen hozzájárult az európai zsidóság migrációs mintázatainak kirajzolódásához-kirajzolásához, a helyivé váló zsidó közösségek egymáshoz viszonyított méretének és ezáltal szerepének meghatározásáshoz, az ortodox és neológ közösségek inter-és intrakommunális helyzetéhez, illetve a tudástranszfer jelentőségének hangsúlyozásához.

Gyűjtéseit rendszerint városrendezéssel, várostervezéssel és műemlékvédelemmel kapcsolatos megjegyzéseivel látta el: hol javaslatok olvashatók egy-egy épület, épületcsoport vagy településrész megőrzésére, hol meglévő jelenségek értékelése látható. Eredményeit, amelyekbe jó érzékkel vonta be más tudományágak ismert és elismert képviselőit, például koruk legnagyobb társadalomtörténészei között számon tartott Bácskai Verát és Vörös Károlyt, a mai napig relevánsként használja nem csak az építészet és az építészettörténet, de a történettudomány és annak különböző szakágai, mint például a várostörténet vagy a gazdaság-és társadalomtörténet, akárcsak a társadalomtudományok, mint az antropológia vagy a szociológia. Kutatásainak fontosságát mutatja, hogy azokhoz belföldről (Országos Tudományos Kutatási Alap, azaz OTKA) és külföldről (David Cassuto építész közbenjárására Izraelből) is jelentős anyagi támogatásokat tudott igénybe venni. 

Válogatás Gazda Anikó fotóhagyatékából:

„… munkám […] az elmúlt években a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet Műemléki Irodáján végeztem abból a célból, hogy az ország városainak és falvainak úthálózattal lehatárolt szerkezetén belül magát az építészeti karaktert, az egyes településközpontokat alakító építészeti tényezőket és épülettípusokat feltárjam. Ennek során figyeltem fel azokra a környezetet befolyásoló társadalmi viszonyokra, melyek az építészeti eszközökön keresztül nem egy esetben éppen a zsidóság korábbi helyi szerepére, sok esetben létének hiányára utaltak.” (Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon – térképek, rajzok, adatok. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1991. 7.)

DOK_VÁTI_G.A._20_152. Utcakép (Ganna)
DOK_VÁTI_G.A._20_169. Gyulafirátót, Zrínyi utca
DOK_VÁTI_G.A._20_75. Vörösberény, Nepomuki Szent János szobra
DOK_VÁTI_G.A._20_245. Bakonybél, Fő utca 15. környéke

Felhasznált irodalom: 

Felhasznált források: 

DKT/OTTT/BTI/-8118. Sárospatak város és városkörnyékének építészeti értékvizsgálatához. 

↑